Kinyitva a szemeimet, erős fény zavarja meg látószervemet, amit eleinte furcsállok. Körülöttem egy fehér egyenruhás férfi szaladgál fel-alá, majd, amint megpillant engem, hogy ébren vagyok, azonnal az ajtóhoz siet. Minden elképzelésemet felül múlja az a tény, miszerint egy kórházban fekszek, rengeteg gépre felkötve. Bele sem merek gondolni abba, hogy mi történhetett, ami ezt eredményezte...
Pár perc elteltével az orvos egy szőke hajú férfi kíséretében tér vissza, kinek az arcára némi aggodalom ül ki, ahogy meglátja a fáslival belepett fejemet. Nem tudom hova tenni az arcát, mivel egyáltalán nem ismerem. Vagy, ha ismernem is kéne, akkor egyáltalán miért nem tudom felismerni?!
– Myungsoon, emlékszel rám? – teszi fel egyből a kérdést, meg sem várva, hogy ugyanezt tehessem meg én is.
– Nem, ismernem kéne magát?! – vonom fel a szemöldökömet, ahogy elmémben próbálom felidézni az arcát.
Alig váltunk pár szót, de máris beáll a csend, amely kezd kínossá válni számunkra. Az orvos a tekintetét hol rám, hol pedig a srácra szegezi, aki láthatólag teljesen le van sápadva, annak hallatán, amit mondtam. Tisztában kéne lennie a helyzettel, hogyha nem tudom ki ő, akkor ne erőltesse a témát. Úgy se lehet segíteni ezen a dolgon...
Az orrom alatt dörmögve kérem meg, hogy távozzon, mivel az agyamban még mindig hatalmas káosz uralkodik. Nem tudom, egyszerűen nem vagyok képes arra, hogy felidézzem a történteket, mi velem esett meg. A fehér inges egyén felé fordítom fejemet, s kérdőn nézve rá, várom a magyarázatát, ami választ ad arra, hogy miért vagyok itt a kórházban. Megköszörüli a torkát, majd a papírokat a kezében alaposan végig böngészve jut dűlőre milyen lehet az állapotom. Bele sem merek gondolni abba, hogy mit akar mondani, hátha van valami rendellenesség, amely még jobban tönkreteszi az életemet.
Az életemből mindenre emlékszek, egyedül erre a fiúra a nem. Ezt nem értem... Egyáltalán lehetséges ilyen...?
– Mondja kisasszony, mennyire emlékszik az életéből? – teszi fel a kérdést, amire kapásból tudom a választ.
– Igazából a nagy részére emlékszem, egyedül az iménti férfi arca nem ugrik be – hajtom le a fejemet, miközben őszintén válaszolok az orvosomnak.
– Elmondása alapján a neve Oh Sehun, és a maga barátja, aki az autóbalesetüket megúszta némi karcolással... – taglalja a mondatokat olyan nyugodtsággal, mintha minden rendben lenne. Ha valóban ez történt velem, akkor az lesz a legjobb, ha mindent elfelejtek...
Két hét telt el mióta kiengedtek a kórházból. A mindennapjaim nagy része abból telt, hogy Sehun vagy fél órára jött el hozzánk. Néha úgy tessékeltem ki a bejárati ajtón a srácot, hogy néha igazán lekophatna. Akárhogy is nézzük, a szobám nem holmi klubház, ahol kedvére járkálhat be.
Kikelve a hatalmas, puha franciaágyamból, a szekrényemhez sietek, a fogasról lekapom az iskolai egyenruhámat, majd a fürdőbe rohanok vele. Nővérem előtt bevágom az ajtót, aki egy cseppet sem kedves szavakat használva adja tudtomra, hogy érdemes lenne összekapnom magamat. Válaszra sem méltatva, csendben teszem a dolgomat, ezzel is húzva az agyát.
Myungokot nem tudnám példás testvérnek mondani, hisz' rengeteg minden van a háta mögött, amire megmernék rá esküdni, hogy büszke. Bármennyire is nem kellene. Kellemetlen helyzetek képes okozni, azért, hogy egy embert mindenképp belelökjön a mély vízbe. Kiszámítható, ugyanakkor mégis rejtélyes egy ember, akinek a parancsai talán fényévekre is elérnek. Elmélkedve ezeken, most, hogy újra beteszem a gimibe a lábamat, végérvényesen minden olyan lesz, mint régen.
– Na, végre kijöttél! Azt hittem, hogy az idők végezetéig itt kell állnom... – feleli lenézően, majd arrébb lökve, bevágja maga mögött az ajtót.
Legszívesebben egy hatalmasat rúgnék a faajtóba, de mivel kisebb koromban ezt megtettem – s ki is esett akkor a helyéről –, így ezt most csak gondolatban teszem meg. Táskámba beszórom a tankönyveimet, mellé az ebédemet, majd a lépcsőn lesietve elköszönök a szüleimtől. Nővéremet nem várom meg, helyette felülök a biciklimre, s egészen a suliig tekerek vele.
Fülemben hangosan szól a zene, de annyira, hogy még a mellettem pedálozó Lee Taemin-t sem veszem észre, akiről a verejték patakokban folyik. Szinte minden porcikája üvölt azért, hogy kicsikét hadd lassíthasson le. A lehető leggyorsabban fékezek le, pont egy forgalmas út kellős közepén, ahol a dél-koreai emberek igencsak szúrós szemmel illetnek minket. Elnézésként meghajlok előttük, majd megvárom, amíg Taemin is lelassít.
– Végre vetted a fáradságot, hogy megállj – jelenti ki lihegve, ahogy leszáll a biciklijéről pihenéskép.
– Csodálom, hogy nem telefonon üzentél, hogy te is biciklivel jössz – válaszolom mosolyogva, majd felhúzva a földről tessékelem vissza a járműre, hogy elég volt a lazsálásból.
– Amúgy Sehunt hol hagytad? Meglepő, hogy nem együtt tekertek el egészen a suliig – vonja fel a szemöldökét. Majdan ahogy kiejti száján a Sehun nevet, akaratlanul is, de egy fintor ül ki az arcomra.
– Ne kezd már te is! Az utóbbi két hétben folyamatosan hozzánk járkált. Egyszerűen nem jutott el az agyáig, hogy nem emlékszem rá... Sőt, szerintem semmi közöm sem volt hozzá – taglalom a mondatokat úgy, hogy még Tae is meglepődik rajta.
Nekem meg egyszerűen az nem jut el az agyamig, hogy miért reagál így mindenki arra, hogy Oh Sehunnak nincs köze hozzám. Tudtommal nekem mindig is Lee Taemin volt az, akit mindenáron magam mellett szerettem volna tudni.
Az én mondatom az utolsó, ami elhangzik, így egy hang nélkül, csendben haladunk keresztül az utcán, egészen a gimnáziumig. Úgyhogy minden ok nélkül, de gondolataimba merülve próbálok visszaemlékezni arra a pillanatra, amikor az a bizonyos autóbaleset megtörtént. Mindent megpróbálok elképzelni, de a fényeken kívül semmi más nem ugrik be. Azonban a nővérem még így is úgy adta be nekem a történetet, hogy aznap Taeminnel utaztam egy kocsiban. Ezzel tökéletesen elrontva egy randit.
Belépünk mindketten az osztályterembe, ahol minden tekintet ránk szegeződik. Talán többen is összesúgnak, ami persze engem messze nem érdekel. Leülök a szokásos helyemre, majd a telefonomba mélyedve, elkezdek beszélgetni az egyetlen barátnőmmel, akivel csak egyszer volt esélyem találkozni. Aoi japán származása ellenére, a koreait is előszeretettel tanulgatja, holott talán már profibban beszélni, mint én.
A semmiből hirtelen valaki előttem terem, akinek talán most az egyszer jobban is örülök. Kit egykoron még barátnak szólítottam, aztán hirtelen megjelent Taemin, összejött vele, s nem kerestük egymás társaságát. Tévhitben élek a mai napig, hogy egyáltalán milyen megfontolatlanul cselekedek néha. Itt már tényleg mindennek van határa, aminek gátat egy magam nem tudok szabni.
– Myungsoon, büszke lehetsz magadra, mert megtaláltad azt az okot, hogy hirtelen mindenki megkedvelt – feleli nyájasan, azonban feltűnik benne némi, cinizmus, vegyítve a gúny sötét oldalával.
– Milyen okról van szó? – teszem fel a kérdést, hátha méltat válaszra.
– Egy olyanról, amely végig fog kísérni az utadon...
Pár perc elteltével az orvos egy szőke hajú férfi kíséretében tér vissza, kinek az arcára némi aggodalom ül ki, ahogy meglátja a fáslival belepett fejemet. Nem tudom hova tenni az arcát, mivel egyáltalán nem ismerem. Vagy, ha ismernem is kéne, akkor egyáltalán miért nem tudom felismerni?!
– Myungsoon, emlékszel rám? – teszi fel egyből a kérdést, meg sem várva, hogy ugyanezt tehessem meg én is.
– Nem, ismernem kéne magát?! – vonom fel a szemöldökömet, ahogy elmémben próbálom felidézni az arcát.
Alig váltunk pár szót, de máris beáll a csend, amely kezd kínossá válni számunkra. Az orvos a tekintetét hol rám, hol pedig a srácra szegezi, aki láthatólag teljesen le van sápadva, annak hallatán, amit mondtam. Tisztában kéne lennie a helyzettel, hogyha nem tudom ki ő, akkor ne erőltesse a témát. Úgy se lehet segíteni ezen a dolgon...
Az orrom alatt dörmögve kérem meg, hogy távozzon, mivel az agyamban még mindig hatalmas káosz uralkodik. Nem tudom, egyszerűen nem vagyok képes arra, hogy felidézzem a történteket, mi velem esett meg. A fehér inges egyén felé fordítom fejemet, s kérdőn nézve rá, várom a magyarázatát, ami választ ad arra, hogy miért vagyok itt a kórházban. Megköszörüli a torkát, majd a papírokat a kezében alaposan végig böngészve jut dűlőre milyen lehet az állapotom. Bele sem merek gondolni abba, hogy mit akar mondani, hátha van valami rendellenesség, amely még jobban tönkreteszi az életemet.
Az életemből mindenre emlékszek, egyedül erre a fiúra a nem. Ezt nem értem... Egyáltalán lehetséges ilyen...?
– Mondja kisasszony, mennyire emlékszik az életéből? – teszi fel a kérdést, amire kapásból tudom a választ.
– Igazából a nagy részére emlékszem, egyedül az iménti férfi arca nem ugrik be – hajtom le a fejemet, miközben őszintén válaszolok az orvosomnak.
– Elmondása alapján a neve Oh Sehun, és a maga barátja, aki az autóbalesetüket megúszta némi karcolással... – taglalja a mondatokat olyan nyugodtsággal, mintha minden rendben lenne. Ha valóban ez történt velem, akkor az lesz a legjobb, ha mindent elfelejtek...
***
Két hét telt el mióta kiengedtek a kórházból. A mindennapjaim nagy része abból telt, hogy Sehun vagy fél órára jött el hozzánk. Néha úgy tessékeltem ki a bejárati ajtón a srácot, hogy néha igazán lekophatna. Akárhogy is nézzük, a szobám nem holmi klubház, ahol kedvére járkálhat be.
Kikelve a hatalmas, puha franciaágyamból, a szekrényemhez sietek, a fogasról lekapom az iskolai egyenruhámat, majd a fürdőbe rohanok vele. Nővérem előtt bevágom az ajtót, aki egy cseppet sem kedves szavakat használva adja tudtomra, hogy érdemes lenne összekapnom magamat. Válaszra sem méltatva, csendben teszem a dolgomat, ezzel is húzva az agyát.
Myungokot nem tudnám példás testvérnek mondani, hisz' rengeteg minden van a háta mögött, amire megmernék rá esküdni, hogy büszke. Bármennyire is nem kellene. Kellemetlen helyzetek képes okozni, azért, hogy egy embert mindenképp belelökjön a mély vízbe. Kiszámítható, ugyanakkor mégis rejtélyes egy ember, akinek a parancsai talán fényévekre is elérnek. Elmélkedve ezeken, most, hogy újra beteszem a gimibe a lábamat, végérvényesen minden olyan lesz, mint régen.
– Na, végre kijöttél! Azt hittem, hogy az idők végezetéig itt kell állnom... – feleli lenézően, majd arrébb lökve, bevágja maga mögött az ajtót.
Legszívesebben egy hatalmasat rúgnék a faajtóba, de mivel kisebb koromban ezt megtettem – s ki is esett akkor a helyéről –, így ezt most csak gondolatban teszem meg. Táskámba beszórom a tankönyveimet, mellé az ebédemet, majd a lépcsőn lesietve elköszönök a szüleimtől. Nővéremet nem várom meg, helyette felülök a biciklimre, s egészen a suliig tekerek vele.
Fülemben hangosan szól a zene, de annyira, hogy még a mellettem pedálozó Lee Taemin-t sem veszem észre, akiről a verejték patakokban folyik. Szinte minden porcikája üvölt azért, hogy kicsikét hadd lassíthasson le. A lehető leggyorsabban fékezek le, pont egy forgalmas út kellős közepén, ahol a dél-koreai emberek igencsak szúrós szemmel illetnek minket. Elnézésként meghajlok előttük, majd megvárom, amíg Taemin is lelassít.
– Végre vetted a fáradságot, hogy megállj – jelenti ki lihegve, ahogy leszáll a biciklijéről pihenéskép.
– Csodálom, hogy nem telefonon üzentél, hogy te is biciklivel jössz – válaszolom mosolyogva, majd felhúzva a földről tessékelem vissza a járműre, hogy elég volt a lazsálásból.
– Amúgy Sehunt hol hagytad? Meglepő, hogy nem együtt tekertek el egészen a suliig – vonja fel a szemöldökét. Majdan ahogy kiejti száján a Sehun nevet, akaratlanul is, de egy fintor ül ki az arcomra.
– Ne kezd már te is! Az utóbbi két hétben folyamatosan hozzánk járkált. Egyszerűen nem jutott el az agyáig, hogy nem emlékszem rá... Sőt, szerintem semmi közöm sem volt hozzá – taglalom a mondatokat úgy, hogy még Tae is meglepődik rajta.
Nekem meg egyszerűen az nem jut el az agyamig, hogy miért reagál így mindenki arra, hogy Oh Sehunnak nincs köze hozzám. Tudtommal nekem mindig is Lee Taemin volt az, akit mindenáron magam mellett szerettem volna tudni.
Az én mondatom az utolsó, ami elhangzik, így egy hang nélkül, csendben haladunk keresztül az utcán, egészen a gimnáziumig. Úgyhogy minden ok nélkül, de gondolataimba merülve próbálok visszaemlékezni arra a pillanatra, amikor az a bizonyos autóbaleset megtörtént. Mindent megpróbálok elképzelni, de a fényeken kívül semmi más nem ugrik be. Azonban a nővérem még így is úgy adta be nekem a történetet, hogy aznap Taeminnel utaztam egy kocsiban. Ezzel tökéletesen elrontva egy randit.
Belépünk mindketten az osztályterembe, ahol minden tekintet ránk szegeződik. Talán többen is összesúgnak, ami persze engem messze nem érdekel. Leülök a szokásos helyemre, majd a telefonomba mélyedve, elkezdek beszélgetni az egyetlen barátnőmmel, akivel csak egyszer volt esélyem találkozni. Aoi japán származása ellenére, a koreait is előszeretettel tanulgatja, holott talán már profibban beszélni, mint én.
A semmiből hirtelen valaki előttem terem, akinek talán most az egyszer jobban is örülök. Kit egykoron még barátnak szólítottam, aztán hirtelen megjelent Taemin, összejött vele, s nem kerestük egymás társaságát. Tévhitben élek a mai napig, hogy egyáltalán milyen megfontolatlanul cselekedek néha. Itt már tényleg mindennek van határa, aminek gátat egy magam nem tudok szabni.
– Myungsoon, büszke lehetsz magadra, mert megtaláltad azt az okot, hogy hirtelen mindenki megkedvelt – feleli nyájasan, azonban feltűnik benne némi, cinizmus, vegyítve a gúny sötét oldalával.
– Milyen okról van szó? – teszem fel a kérdést, hátha méltat válaszra.
– Egy olyanról, amely végig fog kísérni az utadon...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése