Tekintetéből próbálom kifürkészni a választ, hogy ne csak köntörfalazzon, hanem mondja el, hogy mi az-az ok, ami jelen helyzetben végig fog kísérni az utamon, mi részben még számomra is felfedezetlen. Elég úgy látni őt most, mint a suli királynőjét, akinek tényleg egy szavába kerül minden és onnantól kezdve csak és kizárólag, alulról szagolhatod az ibolyát. Lee Myungok kettő, kinek a szava itt sérthetetlen, akárcsak otthon, ami miatt még a szüleinket is terrorban tartja. Egyszerűen fergeteges az ilyenekbe belegondolni, s ahelyett, hogy odafigyelnél az órákra, továbbra is ezek uralják az agyad minden egyes zugát.
Farkasszemet nézek Jihye-vel, kinek a szemében az összes létező gyűlölet, harag vegyül egybe, ezzel olyan viselkedést kreálva, amitől az osztályban tartózkodó osztálytársaink is megrémülnek. Olyan csend telepedik az egész teremre, hogy a matek tanárunk most biztosan egyesével gratulálna mindenkinek, hogy annyi idő után végre megértjük mi az, amit már egy ideje magyaráz nekünk. Kivágom magam alól a széket, s immáron már nem tud lealacsonyítani, mert végre egy magasságba kerülünk.
– Elárulnád végre milyen okról is lenne szó Jihye?! – töröm meg a csendet, s a lehető leghiggadtabban válaszolok neki.
– Találkozzunk suli után a tetőn. Nincs kedvem túl nagy felhajtást csapni egy semmirekellő tény miatt – súgja fülembe, majd mintha itt sem lennék, átnézve rajtam elhagyja a termet barátnői kíséretében.
Ha nem akar egyáltalán akkora figyelmet szentelni ennek, akkor mégis miért jelentette ki hangosan, úgy, hogy az egész osztály tisztán hallotta. Eddig sem értettem meg az érzéseit és a gondolkodás módját, akkor most mégis, hogy a francba várja el tőlem ezeket?! Miután kezdenek megszűnni körülöttem az emberek tekintetei, lassan visszasüllyedek a székembe, s kezdem el átkozni magamat, amiért hagytam megtörténni az egész balesetet. Nem vagyok hajlandó elfogadni azt a tényt, hogy egy olyan emberré tegyenek, aki nem is én vagyok. Ráadásul ha idióta jelzőkkel is illetnének, kedvükre nem fogok tenni, ahogy azt ezelőtt sem tettem.
Egyáltalán nem tartozok az olyan tanulók közé, akik a suli legalján lennének, de a felső húszba sem, mint Myungok, Taemin és Sehun. Egyedül az utóbbi kettő nem hajlandó megtagadni, nem úgy, mint a saját nővérem, ki számomra egy egoista, bunkó lány. Fogalmam sincs, hogy általános óta mit ártottam neki, viszont tiszta idegőrlő maga az egész dolog, amiért realisztikus válasszal nem tud szolgálni. Ha hasznosnak akarja érezni magát, próbáljon meg nem keresztbe tenni másoknak.
A telefonom képernyőjének a bámulásából most kivételesen egy másik illető zökkent ki, amit már nem tudok hova rakni. Van egy olyan megérzésem, hogy az egész dolog mögött Taemin áll, mert az a fapofa, amihez egy bárgyú vigyort is hozzátoldott akkor, amikor a bosszantó szőkeség csak úgy kirobbant nem is olyan régen az osztályteremből. Táskámat megragadom, s készülnék tovább állni, amikor is az ideiglenes padtársam visszaránt maga mellé. Egy kelletlen sóhaj hagyja el a számat, s frusztráltan fordulok felé, hogy akkor legalább ő magyarázza meg az iménti cselekedetét. Esküszöm, ha Sehun is elkezdi azt, amit Myungok vagy Jihye, a suli medencéjébe fog kikötni, bármennyire sem szeretek erőszakhoz folyamodni.
– Csak annyit kérek, hogy a mai órákat töltsd itt mellettem, aztán holnap azt csinálsz, amit akarsz. S, ha már idáig eljutottunk, akkor a szüneteket, illetve a nap hátralevő részét. Valahogyan, de biztosan visszanyerjem az egy hónap ezelőtti elvesztett bizalmadat Myungsoon – néz határozottan a szemembe, amitől a magam köré épített fal ellene, ok nélkül megremeg.
– Legalább van egy nyomós indokod is rá... Nem bánom, legyen. Azonban egy olyan feltételem van, hogy egy apró hibát is vétesz, s számodra a bizalmam elveszett – válaszolom elutasítóan, miközben visszahelyezem a táskámat az előbbi helyére.
Meg kell hagyni; van bőr a képén, de még mennyi. Ahányszor megpróbálná valaki lerántani róla egyet, meg se kottyanna neki, hisz' a maga módján erős, s a pasik nem igazán mutatják azt, ha csalódnak, illetve az érzéseiket sem. A szünet hátralevő részében tudomást sem veszek róla, így inkább csendben a tanárt várom, ahogy ködös tekintetemet a falon lógó órára függesztem. Fél perc sem telik el és Mr. Song kíséretében belép Taemin is, szemeivel engem keresve. Arcára kiül egy kedves mosoly, melyet még véletlenül sem próbálna meg leplezni, hogy az ő műve volt. Köszi Lee Taemin, én is szeretlek...
Talán már a harmadik óra után voltunk, úgyhogy a megbeszélt időpontokban Sehunnal mentünk el valahova sétálni. Meg sem tudom számolni, hány alkalommal próbálta már lekoptatni, hol a nővéremet, hol a haverját. Pedig nem is lett volna olyan vészes, ha csatlakoznak hozzánk, mert most jelen helyzetben nem érezném magam kínosan a társaságában. A kezdeti éhségem most percek alatt köddé válik, mert Oh Sehun egy percre sem szándékozik levenni rólam a tekintetét. A békés ebédem is elveszni látszik, mert bármennyire is csábít az anyám által elkészített híres kimchi, most egy falat sem menne le a torkomon. Ahogy a táskámból kivettem, olyan állapotban is helyezem vissza megbontatlan ételt a legmélyére. Meg sem várva a srácot, indulok vissza a terem felé, ahol az általam utált tantárgy fogja kezdetét venni: az a bizonyos matematika, Taemin apjával, ki egyáltalán nem szívlel. Mint általában, most is Lee Myungok az, aki illene a fiához...
***
Az utolsó óra végeztével utamat az iskola tetőjére veszem, ahol megbeszéltük a találkát Jihye-vel, miszerint elárulja miért lettem mindenkinek a kedvence ok nélkül. Ha még véletlenül is így próbálna meg az orromnál fogva vezetni, korábban kellene felkelnie, mert átlátok a szitán, s képes vagyok azt is felfedezni benne mikor hazudik és mikor mond igazat. Óvatosan kinyitom a tető lengőajtaját, amely olyan hangosan csapódik be mögöttem, hogyha tehetném össze is kuporodnék. Most az egyszer tényleg bánom, hogy az amnéziám helyett, miért nem ez tűnt volna el.
Körbepásztázom a hatalmas teret, s azonnal ki is szúrom a téglafallal körbeölelt támaszoknál, ahogy a távolba révedve gondolkodik valamin. Egy hang nélkül mellé sétálok és én is azt teszem, amit ő. Ettől viszont Jihye ijed meg, amit egy halk kuncogással díjazok. Nem vagyok kárörvendő típus, azonban ezen még én is szívesen mosolygok egy sort. A vigyoromat hamar észreveszi, mitől pár másodperc alatt felbőszül, s szíve szerint addig kergetne végig az iskola folyosóin, amíg ki nem fulladok. Erőt veszek magamon, a torkomat megköszörülöm és érdekfeszítően várom azt, amiért pluszba másznom kellett három emelet egészen a tesi öltözőtől. Vagy egyáltalán rá fog ma még térni a lényegre, mert egy másik programom is van még ezen kívül, sajnos...
– Amióta megtörtént a Sehunnal való kis baleseteteket, mindenki miattatok aggódik, hogy mégis mi lesz a kapcsolatotokkal – kezd el köröket leróni körülöttem, aminek értelmét sem látom. – Tudod, amíg a többieket szépen az orruknál fogva vezeted, engem nem versz át Myungsoon. Kapásból megtudom állapítani, hogy az egész a te kis színjátékod, mert nem szereted úgy Sehunt, mint régen – válaszolja egyre ridegebben, mitől a saját bátorságom is meginog vele szemben. Javítok, nem is a nővérem az, aki bunkó, hanem maga Han Jihye, kibe egy cseppnyi érzelem sem szorul. S egyes diákok szerint még ő lehetne idén a bálkirálynő... Na, szép, az embereknek biztosan kezd elmenni a maradék esze is...
– Mert szerinted megfordulna a fejemben egy ilyen marhaság, hogy ezt kitaláljam. Szerinted, ha hazudnék eltöltöttem volna három hetet a kórházban, úgy, hogy mélyen aludtam közben?! Meg mellette több tucat papíron áll rajta, hogy már pedig amnéziám van?! – teszem fel sorjában a kérdéseket, amikre most talán el is várom, hogy válaszoljon. – És még azt mondtad, hogy ez végig fogja kísérni az utamat. Már bocs, de ez az egész egy nagy hülyeség...
Lezárva a beszélgetésünket, egy szó nélkül ott hagyom a sokkos állapotba került lányt, miszerint átláttam a kis álnok hazugságán. Világosan megmondtam neki, hogy korábban kellene felkelnie, ha pár lépéssel is előttem akarna járni. Esküszöm, ekkora sületlenséget, felkarolva némi eszetlenséggel nem hallok mindennap. Hamis vádakat, okokat kitalálni egy bizonyos cél érdekében képes lenne a saját végzetébe rohanni.
A kelleténél is előbb érek oda a Sehunnal megbeszélt helyre, így leülök az egyik padra, s kezdem el kémlelni a sárga levelekbe öltözött fákat, amin a nap fényei áthatolnak. Október van, ennek ellenére a nap még erősen tűz, amivel simán mászkálhatunk szoknyákba és egyéb ruhákba. A semmiből két erős kéz fonódik a derekam közé, majd fel is emelve a padról, az illető a lehető leggyorsabban fordít magával szembe. Pár percig erejéig egymás szemébe nézünk, s én ez idő alatt teljesen elkalandoznak a gondolataim. Egyenesen vissza addig, amikor Jihye-vel beszélgettem. A viselkedése, a hamis vádak valamilyen úton-módon összefüggésbe van Sehunnal. Más indok nagyon nem lehet arra, minthogy fülig bele van zúgva a srácba.
Következtetéseim levonása után, legközelebb csak akkor kapok észbe, amikor hirtelen közel ránk magához, ezzel egy időben egy csókba invitálva, mire nem vagyok képes. Kikerekedett szemekkel nézem cselekedetét, s hiába próbálok szabadulni tőle, amíg nem rak le földre, ez addig lehetetlennek bizonyul.
A bizalmamat akarta, s nem tudom eldönteni, hogy ezek után egyáltalán megérdemli-e ezt a bizonyos második esélyt... Ha mi valóban...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése