[False Mirror Image] - 03. Árnyéka önmagának

Olyan felfoghatatlan tűnik az egész, hogy mi valóban együtt lehetnénk. Nincs meg közöttünk az a kémia, ami a pároknál általában lennie kellene. Soha nem tudnám Sehun mellett elképzelni az életemet, hisz' amíg én arra törekszem, hogy visszaszerezzem az emlékeimet, addig őt csak az érzelmei irányítanak. Ha halálosan szerelmes is lenne belém, azt észrevenném, mert nem vagyok vak és megtudom különböztetni azt, ha egy embernek egyáltalán nem vagyok közömbös. Csak egy békés életre van szükségem, ahol türelmesen vár mindkettőnk arra, hogy szerelmesek legyünk, s nem a másikat kergetjük feleslegesen, hamis érzelmekkel együtt.
Ha pedig szerelmesek is voltunk a másikba, azok a pillanatok elmúltak. Nem lehet visszahozni azokat az időket, mivel minden megváltozik körülöttünk. Tisztában vagyok vele, hogy az amnézia erre nem mentség, de nem tudok mit kezdeni vele, hogy a dolgokat újra valóssá tudjuk tenni. Minden tisztelem Sehunnak, azonban fel kéne nőnie agyban is,  hogy bármennyire is erősködik, annak fikarcnyi jelentősége sincs. Próbálom a tudtára adni, hogy semmi nem lehet közöttünk, viszont semmi hasznom nem származik belőle. Egyre inkább csak köti az ebet a karóhoz...
Elkezdem a vállát csapkodni, hogy tegyen le, de helyette egyre inkább csak magához láncol. Már olyan fájdalmasan szorít, hogy a bordáim lassan darabjaira törnek, s a levegővétel is kezd nehézkessé válni. Sőt, már a talajt is szeretném érezni a lábaim alatt, mert még mindig nem arra lettem teremtve, hogy repüljek. Fél perc sem telik el, de újra szabadnak érzem testem, köszönhetően annak, hogy végre le lettem téve a földre.
– Köszi, azt hittem, hogy életem végéig ott kell majd lennem – felelem, ahogy tekintetemet a földre meresztem, s az ujjaimat tördelem kínomban. – Azért meg elnézést kérek, amiért egyszerűen nem tudok emlékezni arra, hogy most tulajdonképpen te mi is vagy nekem...
– Nem történt semmi baj, megértem – mosolyog rám, mint akinek az előbbi kijelentésem egy cseppet sem fájna. Mert az tény, hogy nem ez volt az eddigi legtapintatosabb mondatom, de azért igazán féken tarthatnám magamat.
– De szerintem ideje lenne mennünk, mert holnapra még tanulnunk is kellene – viszonozom a mosolyát, majd két másodperc elteltével komolyabbra fordítom a szót. Nincs és nem is lesz kivetésem azzal szemben, hogy néha napján sétálgassunk a parkban. De azt úgy tegyük, hogy mindkettőnknek megfelelő legyen az időpont, s az lehetőleg ne ütközzön bele az iskola időbe.
Az egészet mindössze egy bólintással nyugtázza, és egyből veszi a lapot, mivel a karomnál megragadva kezd húzni maga után. Még véletlenül se lassítson, amikor néha balerinacipőben is szerencsétlen tudok lenni, olyan módon, hogy ilyenkor nem is érdemes velem utcára kimenni. Lépéseimet felgyorsítom, s tartva vele a tempót, sietünk ki a parkból. Utunk egyből hazavezet, de mint mindig, Oh Sehun keresztülhúzva a számításaimat, betévedünk egy helyi kávézóba, ami eléggé azt árulja el az egészről, hogy ide a gazdag emberek többsége jár be eliszogatni valamit.
Értelmes beszélgetésnek jelét sem mutatjuk, hisz' semmi olyan nincs, amivel szóra tudnánk kerekedni. Csak bámulunk a semmibe, egyikünk hol az előttünk elillanó pincéreket nézegetni, hol az étlapot böngészi, hátha talál valami olyasmit, amit kedvére elfogyaszthat. Én maradok a szokásos forrócsokinál, mely nekem az olyan napokon is hasznomra válik, amikor egyáltalán nincs kint zord, hideg idő. Leadjuk mindketten a rendelésünket, s meglepődve tapasztalom, hogy Sehun is azt kérte, amit én is. Nem tartom furának, mivel kitudja, lehet ő is ezt kívánta meg éppen. Aztán, ha pedig pont az ellenkezője, inkább megtartom magamnak a saját véleményemet, nem a körülöttem tengődő embereknek szánom azokat.
– És mond Sehun, ha a baleset előtt együtt voltunk... Miért is engem választottál, mint barátnődnek? – teszem fel a kérdést, minden köntörfalazás nélkül, melyet egyből meghallva, azonnal félre is nyeli az italt. Szerintem várnom kellett volna, amíg lenyeli és csak utána feltenni a kérdést...
– Azaz egy biztos, hogy egyáltalán nem lettél kényszerítve az egészre, mielőtt ez megfordulna a fejedben – veszi komolyra a hangját Sehun, majd tekintetét az enyémbe fúrva, folytatja a mondandóját. – Talán kilencedik második félévtől kezdtem el érdeklődni irántad, mert akkor keltetted fel igazán a figyelmem. Közben pedig a tizedik is elérkezett, amikor az őszi bálra téged kértelek meg, hogy legyél a partnerem. Eleinte menekültél az ötlettől, de miután kiderült Taemin-ről, hogy neki már más lány lesz a párja, mégis csak hozzám fordultál. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most valami haditerv ellene vagy az őszinte válaszod... De komolyabban nem is érdekelt. Aztán végül is ott csattant el az első, s vallottuk be a másiknak az érzéseit – zárja le a beszélgetést szinte már halkan, viszont annál boldogabban, hogy ezeket felidézte.
Ezek hallatán én is elmosolyodom, ezzel nyugtázva, hogy mindent értek, miért is teszi azt, amit. Csak újra maga mellett szeretne tudni, hamis, alaptalan vádak nélkül, annak érdekében, hogy újra tiszta, fényes legyen a kapcsolatunk, mint annak idején. Mindent elkövet, még úgy is, hogy fejben nem érett meg teljesen. Azonban, ha ezeket nem is veszem figyelembe, értékes ember, aki az évek alatt talán sokat szenvedett, s a mi kapcsolatunk jelentette számára akkor a mentsvárat.
A telefonom kijelzőjére vezetem tekintetemet, ami hat órát mutat, jelezve, hogy ideje lenne haza indulni... Most már ténylegesen. Kezd sötétedni, és én sajnos nem Szöul közepén lakok, hanem a szélén, aminek pont, hogy semmi nem esik a közelébe. Ilyenkor tudom csak szeretni igazán a szüleimet, hogy egy Isten háta mögötti helyre költöztek, mielőtt megszülettem volna. Elköszönésképp megölelem Sehunt, amit először furcsának vél, de hamar megbarátkozik a helyzettel, s viszonozza a gesztusomat, csak ő sokkal szorosabban von magához. Talán nem is azzal van a gond, hogy nem lennék képes újra szeretni őt, csak, hát az amnézia nem olyan, amivel könnyen boldogulni lehet a mindennapokban. Főleg nem úgy, hogy van ott van körülötted egy olyan személy, akivel ezelőtt a nap minden percét vele töltötted el.
Bár, ahogy mondják; a szerelem sok mindent túlél, s képes túlszárnyalni minden akadályt, ami az útjába áll...
Reggel éles hangokra kelek fel, amik nem igazán tartoznak bele a mindennapjaimba. Nyöszörögve kikelek az ágyból, s lassú, vehemens léptekkel lépkedek le a csigalépcsőn, egészen a bejárati ajtóig. Kinyitva azt, meglepődve tapasztalom, hogy aki reggel háromnegyed hétkor veri az ajtót, az nem más, mint Sehun. Gondolhattam volna rá, hogy csakis ő lehet, de akkor meg odaveszett volna az egész meglepetés.
Fáradt arcom helyére, egy mosoly ül ki, ami miatt már most jól indul a napom. Kitárom előtte az ajtót, hogy beljebb tudjon fáradni, még mielőtt azt gondolná, amit pont nem akarok. Egyből besietek a konyhába, nyomomban Sehunnal. A helyiséget a liszt lepi be, középen apámmal, akin édesanyám rózsaszín köténye virít. Szeretném elfolytatni a nevetésemet, de annyira nem sikerül, hogy az egész ház tőlem hangos. Nem vagyok a kárörvendő, illetve másokat kinevető egyén, viszont, amikor az ember olyan helyzetbe kerül, s megkívánja a helyzet, képes velem is elszaladni a ló.
Apám arcáról lehervad a mosoly, szemében ott ül az a bizonyos érzés, hogy képes lenne megkergetni. De mivel jelen pillanatban minden porcikáját belepi a liszt, el is veti az ötletet, már csak amiatt is, hogy anyám biztos fejét venné. S a gondolataimban forgó egyén, azonnal meg is jelenik köreinkben. Hajában rózsaszín hajcsavarokkal lép be közénk, tetézve azt még a szemmaszkjával. Nevelőm a szívéhez kap, amint meglátja az egész konyhát, középen az elkövettél. Lássuk be, azért mégis csak úgy néz ki az egész, mintha egy bomba robbant volna...
Percekkel később Sehun tekintete elkomorul, az ő arcáról is lehervad a mosoly, s mint aki itt sem lenne, szokatlan módon kezd el viselkedni. Szinte már árnyéka önmagának, annyira, hogy az már egyenesen rémisztő...