Mindannyian értetlenül nézünk Sehun-ra, s próbáljuk megfejteni mitől is borult el hirtelen az agya. Anyám szeretne már valamit kérdezni a mellettem álló fiútól, de gyorsan kapcsolok, s a vállánál megfordítva kezdem el terelgetni fel a lépcsőn, egészen a szobámig. Úgy érzem, hogyha oda most be is zárom mindkettőnket, alapos beszélgetésnek nézünk elébe, pont, mint tegnap. Bár az nem igazán számított annak, hisz' csak a kútba lökött kapcsolatunkat hoztuk fel pár pillanatra.
A készülődésre szánt időmet, arra fecsérlem el, hogy Sehunnal szeretnék pár szót váltani, tulajdonképpen fogalmam sincs miről. Fejemben tökéletesen meg van az, hogy kérdőre vonom, miért viselkedik furán, de helyette egyszerűen nem tudok hangot adni a gondolataimnak. Annyira elnehezültnek érzem a hangszálaimat, hogy arra szavak nincsenek és hiába, ahányszor szóra nyitom számat, semmit nem tudok kimondani. Most kezdem csak belátni, hogy hagynom kellene az egészet annyiban és nem bolygatni emiatt Sehunt. Megvan a joga hozzá, ha így akarja kimutatni azt, ami éppen lezajlik benne.
Teszek felé pár lépést, amitől azonnal elkezd hátrálni, ezáltal még jobban elérve azt, hogy belém verje az ideget. Kezeimet lassan arca felé emelem, azonban a csuklómat megszorítva, neki lök a ruhás szekrényemnek, amitől elég hangos nyekkenés hagyja el a számat. Ráemelve tekintetemet, tényleg kezdek félni tőle, s most látom csak be, hogy jobban tettem volna, ha annyiban hagyom a dolgot és nem zargatom tovább. Késő bánni, mivel ezt a hibát csak következő alkalomkor tudom jóvá tenni. Már ha ezek után tényleg hozzám fog szólni. Talán tényleg figyelnem kellett volna arra, amit a tesóm mondott, hogy Sehunnak szeszélyes szokásai vannak és képes arra, hogy elboruljon pillanatok alatt az agya.
– Nem kellett volna a közeledbe mennem, ha tudtam volna, hogy ez lesz a vége – sóhajtom letörten, majd a kulcsot a zárban elfordítva tárom ki előtte az ajtót. Ennyire romlott alaknak soha nem éreztem még soha magamat, mert egyáltalán nem érdemli meg, hogy kifaggassam a magánéletéről.
– Myungsoon, szerintem nem a te hibád ez. Egyedül te nem tudsz arról, hogy amikor megtörtént és megtudtam mi is lett veled, eléggé magamba fordultam. Ez által nem tudtam kezelni az érzéseimet, így ez lett a vége... – feleli olyan elutasítóan, hogy az én szívemet menten darabjaira hasítja.
Olyan nehezen hiszem el, hogy tényleg ez a valódi oka, amire nincsenek szavak. Válaszát meghallva, tényleg szeretném már csak egy rossz álomnak hinni az egész autóbalesetet, amiből bármikor felébredek. Úgy hinni az egészet, mint egy meg nem történt dolognak és tényleg Sehun mellett van a helyem. Felfoghatatlan, elviselhetetlen, s egyben marcangoló is az egész, mit senki sem tud elfogadni.
Egy bólintással jelzem, hogy felfogtam az egészet, így útjára bocsátva a srácot, egymagam maradok a hatalmas szobában a mély csenddel együtt. Gondolataimban újra felidézem szavait, amit meghallani meghallottam, de annak megértéséig nem tudok eljutni, semmilyen úton-módon. Nem akarok rágondolni, azonban rögtön tanyát vert az agyamban, így nem egyszerű megszabadulni ettől az egésztől. Fejemet megrázva teszek úgy, mintha semmiről nem lenne fogalmam, úgyhogy utamat egyből a ruhásszekrényem felé veszem. A fogasról leakasztom az iskolai egyenruhámat, s egyenesen a fürdő fele indulok. Természetesen most is perceket kell várnom arra, hogy bejuthassak a helyiségbe, mivel Myungok a tükör előtt tollászkodva igazgatja a sminkjét. Lehet ennek az lesz a vége, hogy ezentúl korábban felkelek, annak érdekében, hogy előbb eltudjak készülődni...
Fejemet lassan a falba kezdem el verni, amikor is kattan az ajtóban a zár, ezzel utat adva nekem a bejutásra. S természetesen most is lejátsszuk azt, mint tegnap, csak most gyorsabban csapom rá a nővérem orrára az ajtót. Fél perc alatt magamra kapom az öltözéket, elvégzem a szokásos reggeli rutinomat és már indulásra készen vagyok. Meglepődve tapasztalom, hogy az alig húsz perccel ezelőtt levő komor hangulatot, boldogság aranyozza be Sehun a poénkodásaival együtt. Akarva akaratlanul is, de az én arcomra ettől egy mosoly ül ki, tudván, hogy az a két mondat nem ejtett csorbát a kapcsolatunkon.
Szüleimtől elköszönve, most kivételesen Sehunnal indulok el otthonról gyalog. Fogalmam sincs, de a mai napon annyira nincs kedvem egy szót sem váltani Taeminnel, hogy arra megfelelő indokot nem tudok felhozni. Nyugodt napot szeretnék magam mögött tudni, amelyet semmi nem fog felforgatni, illetve váratlan személy megbolygatni azt. Érdeklődést mutatva Sehun felé, hallgatom a mondandóját arról, hogy milyen kapcsolatot is álmodott meg magunknak a ballagásunk utánra. Messze van az még, viszont nincs kedvem elvenni a jó kedvét, ha már rászánta magát arra, hogy félre teszi a búskomor arcát. Azonban, hogy a megérzéseim se csaljanak, hozzánk csapódik egy nem várt személy Taemin személyében, aki most is biciklivel közlekedve igyekszik a suliba.
Pár lépést közelebb kerülök Sehun-hoz, már csak amiatt is, mert a körülötte lengő aura, olyan hatással van rám, ami szinte már megfullaszt. Nem nézek rá, még a hangjával is úgy bánok, hogy egyik fülembe be, másikon. Egyszerűen nem tudja semmivel sem magára hívni a figyelmemet, még úgy sem, hogy a szívem a közelében valamiért mindig gyors ütemet kezd el diktálni. Sehun sem különb nála, habár nála nem csak pillangók repdesnek a gyomromban, a pulzusom az egekbe szökik, míg a szívem őrültek módjára ver a börtönében. Emiatt zavaromban előre sietek, nem véve figyelembe azt, hogy Sehun kiabál utánam, ezzel magára hívva fel a figyelmet. Egyáltalán mégis miért kellett Taeminnek megjelennie...
A reggeli kis incidensem óta a percek egyre lassabban telnek, mitől már az életkedvem is kezd elmenni. Egyedül csakis arra várok, hogy kicsengessenek erről az óráról, s utamat az ebédlő felé vegyem, ahol nyugalomban eltudom fogyasztani az ételt, amit még anyám rakott el nekem reggel a sietség közepette. Az órára vezetem kótyagos tekintetemet, ami annyit árul el, hogy még kettő egész perc van kicsengetésig. Erőt véve magamon próbálom kibírni a hátralevő időt azzal, hogy gyors lejegyzetelem a matek tanár által feladott házikat.
– Ne feledjétek a holnapi matek dolgozatot, mivel ez fogja meghatározni a félévi jegyeteket ebből a tantárgyból. Szép délutánt mindenkinek! – feleli a tanár, majd könyveit megfogva lép ki a teremből.
A csend, ami eddig körbelengte az osztályt, olyan gyorsan távozik, mint imént a tanárunk. Jobbnak látom, ha inkább az ebédlőbe igyekszem, ahol mondjuk semmit nem fog változni a helyzet, de legalább nincs akkora csődület egyes asztaloknál. Elindulok én is kifele, Sehun társaságában, akit nem hívtam, de jobb társaságban ebédelni, mint sem egyedül. Sehun a maga módján eléggé egy ragaszkodó típus, mi ellen semmi kivetésem sincs – legalábbis addig, ameddig olyan lépéseket nem tesz meg újra.
Kivágva előttünk az ebédlő ajtót, egy elég kellemetlen vitának leszünk szem- és fültanúja Myungok és Taemin között. Az egész haveri társaság, s iskola őket figyeli és a lerendezett jelenetnek. Különösebben ilyenkor tudom magamat kínosan érezni, amikor valamilyen szinten közöm van hozzájuk és így viselkednek. Jól kijönnek egymással, de a veszekedéseikkel egyszerűen olyanok tudnak lenni, mint egy nyugdíjas házaspár, akik annyi év boldog házasság után válni készülnek.
Gondolataim percek alatt távoznak a fejemből, mivel Taemin egyenesen felém veszi az útját, amit Sehunnal meglepődve figyelünk. S még azt hittem a mai nap folyamán, hogy nem fogok semmi rosszba belefolyni, vagy legalább elfogom tudni távolról kerülni Taemint. Szemöldökömet felvonva figyelem minden lépését, ahogy egyre jobban szünteti meg a közöttünk levő távolságot. Közben szemeivel, mintha azt akarná mondani, hogy ne haragudjak rá, amiért ezt fogja tenni. Most már végképp értetlenül állok a történések előtt, s egyáltalán nem vagyok arra felkészülve, ami most készülne történni. Tényleg ennyi mindenről lemaradtam volna, amíg kómában voltam?!
Taemin lassan elém lép, tekintetét az enyémbe fúrja, majd arcomat kezei közé véve, még jobban elkezd felém közeledni. Ereimben megfagy a vér, mert egyáltalán nem állok arra készen, amit csinálni akar. Segítség kérően, a hátam mögött Sehun kezéért kezdek el kutakodni, mit egyenlőre sehogy nem tudok elérni. Hiába minden erőfeszítésem, nem tudom elkerülni Taemin csókját. Kiguvadt szemekkel nézem végig, ahogy az ajkaimat marcangolja, ezzel felhívva magára a figyelmet. A körülöttünk levő emberek, meglepődve kapják szájuk elé kezüket, többen összesúgnak mögöttünk. S már csak az tűnik fel nekem, hogy Sehun olyan mondatot vág a fejemhez, mire soha az életben nem voltam felkészülve.
– Hiba volt beléd szeretnem Myungsoon. Tisztában kellett volna lennem azzal, hogy a kezdetektől fogva Lee Taemin volt az, akiért bolondultál – válaszolja ridegen, ezzel könnyeket csalva a szemembe.
És már abban kezdtem reménykedni, hogy az életem egyenesbe jött...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése