A könnyek ezresével szántják fel az arcomat, ahogy végig nézek Sehunon, ki csak kifejezéstelen arccal áll előttem. Tulajdonképpen még mindig emésztgetem a száján kiejtetett mondatot, melyet ahányszor végig futattom az agyamon, egyre nagyobb vágást ejt a szívemen. Egyszerűen megtudnám kérdőjelezni az egészet, hogy van-e értelme egyáltalán annak, amiért eddig küzdött. Az elmúlt napokban számtalanszor vágtam a fejéhez, hogy felesleges a szerelmemért harcolnia, ha letudom tagadni az érzéseit bármilyen indokkal. És talán tegnap óta nyert értelmet véglegesen, hogy már pedig azok, amiket én gondolok róla, nem olyan, mint ami eddig megfordult ott.
Kezdtem reménykedni abban, hogy újra képes vagyok megérteni Oh Sehun érzéseit, akkor az életem egyenesbe jön, nem hagyva hátra semmit. Viszont túl korán kezdtem el mind ezért reménykedni és mégsem úgy alakul, ahogy én azt szeretném. Egy szemernyi igazság sincs abban, hogy bármikor is bolondultam volna Taeminért. Tény, még mielőtt párkapcsolatban tengethettük volna el a mindennapjainkat, halálosan oda voltam a srácért, de azóta változott a világ. Magunk mögött tudhatunk egy balesetet, amiben elvesztettem az emlékeimet, rengeteg veszekedést, amik után megbocsátottunk a másiknak... Akkor ezt mégis miért most kellene tönkre tenni, egy ilyen orbitális hazugsággal?
– Tényleg Sehun?! Most kell ezeket hozzávágni a fejemhez? – teszem fel sorjában a kérdéseimet, mielőtt végleg elcsuklana a hangom. – Ha nem tudod mit érzek én, szerintem nem tenne jó egyikünk sem, ha ilyeneket nyilatkozol – emelem fel egyre inkább csak a hangomat, ezzel még jobban magunkra vonva az ebédlőben ülök figyelmét.
– Tisztában vagyok az érzéseiddel kapcsolatban, jobban, mint te magad – feleli lassacskán kiabálva, amitől belém rekeszteni a szót.
Az egész ebédlőre rátelepszik a mély és kínos csend, még mindig minket helyezve középpontba, ahelyett, hogy nyugodtan folytatnák a beszélgetést és az evést. Vágni lehet közöttünk a feszültséget, s sehogy sem tudjuk ezt csillapítani. Taemin jelenléte erre még inkább rátesz egy lapáttal és egyre jobban érzek kényszert arra, hogy itt és most mindenki előtt felképeljem. Lehet, hogy akkor tüske leszek a legtöbb diák szemében, de olyan vihart idézett elő a lelkemben, ami nem igazán tud lecsillapodni. Keresem a választ, hogy mégis mire volt jó az egész, miért akarja nehezíteni az életemet, amikor nincs is oka rá.
Felháborodva, könnyes szemekkel fordulok sarkon, s rongyolok ki az ebédlőből, vissza egyenesen a terembe. A folyosón végig haladva a körülöttem levő társaim mind engem figyelnek, ahogy majd szétvet a düh, és ha tehetném elkezdenék randalírozni, de azzal csak rontanék a már így is meglevő problémákon. Legszívesebben kisírnám magamat, amiért én magam is ekkora vak vagyok, meg, hogy képes voltam Taemin-ben is megbízni. De tudom, hogy semmit nem segítene, nem könnyítene a lelkivilágomon és a sorsomon sem...
A napok túl gyorsan repültek el, a kis ebédlőincidens óta egy szót sem váltottam sem Sehunnal, sem Taeminnel. Amíg én megvagyok a magam kis világában barátok nélkül, addig az a két személy sorjában rendeznek le újabb vitát, melynek általában az a vége, hogy Sehun húzza a rövidebbet. El sem merem képzelni, hogy mi is lehetett az oka annak, ami idáig vezetett. Két legjobb barát egyik percről a másikra lett ellenség a másik szemében.
Ahogy ezek az események megtörténtek, a szüleim minden reggel képesek lettek volna otthon tartani apró-cseprő dolgok miatt. Teljes mértékben jól vagyok, még úgy is, hogy a színes ruháimat még mindig rakosgatom a szekrényem legmélyére. Most már egyre jobban kezdem megszeretni a szürke színeket, melyek mostanra mérvadói lettek a hétköznapjaimnak. Távol tartok magamtól mindent és mindenkit, mert tudom jól, hogy így talán eltudom kerülni az újabb csapásokat, mit legszívesebben mérni szeretnének rám, ok nélkül.
Nem tudom megérteni, mégis miért van az, hogy olyanért kezdtek el piszkálni, hogy két fiúba szerettem bele, s mindkettőnek a lelkével csak játszom. Ekkora alattomos kígyó még nem vagyok, sőt meg sem fordulna a fejemben, hogy ilyet tegyek. Ha pedig mégis erre vetemednék, biztos meghagynám ütőkártyának, mely visz és tarol le körülötte mindent.
Fülemben a fülessel igyekszem be a suliba, elkerülve a kínos tekinteteket a diákoktól, ahogy a két idiótát is távolról. Nem tartozom nekik magyarázattal, még akkor sem, ha nyaggatnak annak érdekében, hogy válasszak. Nekem emlékek kellenek, ahhoz, hogy dűlőre tudjak jutni, mert anélkül fikarcnyit sem érne a válaszom. Tudják, hogy mennyire nehéz emlékek nélkül élni, mivel, amikor még minden a legnagyobb rendben volt hármunk között, napi szinten kérdezték, hogy meséljenek-e. Azóta, amióta ezt felajánlották, egyre inkább csak halogattam, mert tudtam, hogy nem lesz rá semmi szükségem, túlságosan is az időre hagyatkoztam.
Összevetve az érzelmeket, ha megpróbálkoznék a kibogozásával, egész biztos a vörös fonál Sehun-hoz húzna. Talán nem most lenne a legjobb dolog beismerni, de szerintem sikerült beleszeretnem Oh Sehun-ba. Viszont mielőtt erről bármit is elárulnék neki, szeretném rendezni vele a kapcsolatomat, elásni a csatabárdot és beszélgetni vele hosszasan. És csak utána rátérni erre...
Táskámat leteszem a padom mellé, s összegyűjtve minden erőmet kezdek el sétálni Sehun-hoz, aki tökéletesen megvan a zenehallgatással. Tényleg nem érdekli az, ami történt akkor, sőt, még csak le sem szarja. Ez nem az a Sehun, akit megismertem...
– Sehun, beszélhetnénk – szólalok meg halkan, amit meg is hall egyből.
– Myungsoon, tudom miről szeretnél beszélni. Egyenlőre az én válaszom még mindig nem. Először rendezd magadban a dolgokat és csak utána valld be az érzéseidet, mert az én részemről az, ami kettőnk között volt, nem létezik. Tehát csak szerelmesek voltunk – feleli határozottan, ezzel el is hagyva termet, engem otthagyva a padja előtt, mint egy zsák szemetet.
Csak szerelmesek voltunk...
Kezdtem reménykedni abban, hogy újra képes vagyok megérteni Oh Sehun érzéseit, akkor az életem egyenesbe jön, nem hagyva hátra semmit. Viszont túl korán kezdtem el mind ezért reménykedni és mégsem úgy alakul, ahogy én azt szeretném. Egy szemernyi igazság sincs abban, hogy bármikor is bolondultam volna Taeminért. Tény, még mielőtt párkapcsolatban tengethettük volna el a mindennapjainkat, halálosan oda voltam a srácért, de azóta változott a világ. Magunk mögött tudhatunk egy balesetet, amiben elvesztettem az emlékeimet, rengeteg veszekedést, amik után megbocsátottunk a másiknak... Akkor ezt mégis miért most kellene tönkre tenni, egy ilyen orbitális hazugsággal?
– Tényleg Sehun?! Most kell ezeket hozzávágni a fejemhez? – teszem fel sorjában a kérdéseimet, mielőtt végleg elcsuklana a hangom. – Ha nem tudod mit érzek én, szerintem nem tenne jó egyikünk sem, ha ilyeneket nyilatkozol – emelem fel egyre inkább csak a hangomat, ezzel még jobban magunkra vonva az ebédlőben ülök figyelmét.
– Tisztában vagyok az érzéseiddel kapcsolatban, jobban, mint te magad – feleli lassacskán kiabálva, amitől belém rekeszteni a szót.
Az egész ebédlőre rátelepszik a mély és kínos csend, még mindig minket helyezve középpontba, ahelyett, hogy nyugodtan folytatnák a beszélgetést és az evést. Vágni lehet közöttünk a feszültséget, s sehogy sem tudjuk ezt csillapítani. Taemin jelenléte erre még inkább rátesz egy lapáttal és egyre jobban érzek kényszert arra, hogy itt és most mindenki előtt felképeljem. Lehet, hogy akkor tüske leszek a legtöbb diák szemében, de olyan vihart idézett elő a lelkemben, ami nem igazán tud lecsillapodni. Keresem a választ, hogy mégis mire volt jó az egész, miért akarja nehezíteni az életemet, amikor nincs is oka rá.
Felháborodva, könnyes szemekkel fordulok sarkon, s rongyolok ki az ebédlőből, vissza egyenesen a terembe. A folyosón végig haladva a körülöttem levő társaim mind engem figyelnek, ahogy majd szétvet a düh, és ha tehetném elkezdenék randalírozni, de azzal csak rontanék a már így is meglevő problémákon. Legszívesebben kisírnám magamat, amiért én magam is ekkora vak vagyok, meg, hogy képes voltam Taemin-ben is megbízni. De tudom, hogy semmit nem segítene, nem könnyítene a lelkivilágomon és a sorsomon sem...
***
A napok túl gyorsan repültek el, a kis ebédlőincidens óta egy szót sem váltottam sem Sehunnal, sem Taeminnel. Amíg én megvagyok a magam kis világában barátok nélkül, addig az a két személy sorjában rendeznek le újabb vitát, melynek általában az a vége, hogy Sehun húzza a rövidebbet. El sem merem képzelni, hogy mi is lehetett az oka annak, ami idáig vezetett. Két legjobb barát egyik percről a másikra lett ellenség a másik szemében.
Ahogy ezek az események megtörténtek, a szüleim minden reggel képesek lettek volna otthon tartani apró-cseprő dolgok miatt. Teljes mértékben jól vagyok, még úgy is, hogy a színes ruháimat még mindig rakosgatom a szekrényem legmélyére. Most már egyre jobban kezdem megszeretni a szürke színeket, melyek mostanra mérvadói lettek a hétköznapjaimnak. Távol tartok magamtól mindent és mindenkit, mert tudom jól, hogy így talán eltudom kerülni az újabb csapásokat, mit legszívesebben mérni szeretnének rám, ok nélkül.
Nem tudom megérteni, mégis miért van az, hogy olyanért kezdtek el piszkálni, hogy két fiúba szerettem bele, s mindkettőnek a lelkével csak játszom. Ekkora alattomos kígyó még nem vagyok, sőt meg sem fordulna a fejemben, hogy ilyet tegyek. Ha pedig mégis erre vetemednék, biztos meghagynám ütőkártyának, mely visz és tarol le körülötte mindent.
Fülemben a fülessel igyekszem be a suliba, elkerülve a kínos tekinteteket a diákoktól, ahogy a két idiótát is távolról. Nem tartozom nekik magyarázattal, még akkor sem, ha nyaggatnak annak érdekében, hogy válasszak. Nekem emlékek kellenek, ahhoz, hogy dűlőre tudjak jutni, mert anélkül fikarcnyit sem érne a válaszom. Tudják, hogy mennyire nehéz emlékek nélkül élni, mivel, amikor még minden a legnagyobb rendben volt hármunk között, napi szinten kérdezték, hogy meséljenek-e. Azóta, amióta ezt felajánlották, egyre inkább csak halogattam, mert tudtam, hogy nem lesz rá semmi szükségem, túlságosan is az időre hagyatkoztam.
Összevetve az érzelmeket, ha megpróbálkoznék a kibogozásával, egész biztos a vörös fonál Sehun-hoz húzna. Talán nem most lenne a legjobb dolog beismerni, de szerintem sikerült beleszeretnem Oh Sehun-ba. Viszont mielőtt erről bármit is elárulnék neki, szeretném rendezni vele a kapcsolatomat, elásni a csatabárdot és beszélgetni vele hosszasan. És csak utána rátérni erre...
Táskámat leteszem a padom mellé, s összegyűjtve minden erőmet kezdek el sétálni Sehun-hoz, aki tökéletesen megvan a zenehallgatással. Tényleg nem érdekli az, ami történt akkor, sőt, még csak le sem szarja. Ez nem az a Sehun, akit megismertem...
– Sehun, beszélhetnénk – szólalok meg halkan, amit meg is hall egyből.
– Myungsoon, tudom miről szeretnél beszélni. Egyenlőre az én válaszom még mindig nem. Először rendezd magadban a dolgokat és csak utána valld be az érzéseidet, mert az én részemről az, ami kettőnk között volt, nem létezik. Tehát csak szerelmesek voltunk – feleli határozottan, ezzel el is hagyva termet, engem otthagyva a padja előtt, mint egy zsák szemetet.
Csak szerelmesek voltunk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése