[False Mirror Image] - 06. Viszlát Taemin!

Emészgetve Sehun szavait, magamba roskadva ülök vissza a helyemre és várom, hogy becsengessenek matek órára. Eddig nem volt okom, hogy stresszeljek a dolgozat miatt, de a mondat, amelyet Sehun nekem vágott, teljesen elbizonytalanított. Hogy csak szerelmesek voltunk ürügy, egyszerűen nem adhat választ arra, hogy legalább barátok ne maradhassunk. Ha más nem is, akkor barátok maradjunk, még akkor is, ha az én részemről barátság extrákkal lesz. Csak térjen vissza minden a régi kerékvágásba...
Kikapva a dolgozatokat, üres fejjel meredek a papírra, miközben a számszélét rágcsálom. Most a legkisebb bajom az, ha ez egyes lesz. Nem fog összedőlni ettől a világ, mivel mondhatni jó jegyeim vannak matekból, még akkor is, ha nem számítok strébernek. Nem, ennél jelenleg sokkal fontosabb az, hogy javítsak a Sehunnal való kapcsolatomon, s megszakítsak minden létező szálat Lee Taeminnel.
– Tanár úr, kimehetnék egy kicsit a teremből? Nem érzem magam valami jól... – kezdek el füllenteni, annak érdekében, hogy az engem körbeölelő feszültséget enyhíteni tudjam.
– Ahogy gondolod, de a dolgozatot mindenképp meg kell majd írnod! – figyelmeztet, majd minden figyelmét újra a naplónak szenteli.
Egy gyors meghajlást még intézek a tanár felé, majd sietősen távozok a teremből, egyenesen a gyengélkedő felé. Igazából teljesen fitt vagyok, de mégis úgy érzem magamat, mintha a problémák sokasága egyik percről a másikra zúdulnának bele a nyakamba, időt sem hagyva arra, hogy a végére járjak a dolgoknak. Így is eléggé kilátástalan a helyzetem, mivel nem tudok dönteni, hogy most Taemin lenne az a srác, aki mellett boldog tudnék lenni, vagy maga Sehun, akibe már lassan két hete menthetetlenül beleszerettem pár másodperc leforgása alatt. Időre lenne szükségem, hogy ezt alaposabban átgondoljam, feltudjak vetni pro és kontra érveket, hogy egy biztos talajon álljak és ne felelőtlenül döntsek. S minden magyarázat nélkül tapossak bele annak a személynek a lelkébe, akik alul marad a döntéseknek...
Belépve a gyengélkedőbe, kiválasztok egy nekem tetsző ágyat, majd belesüppedve kezdem el bámulni a plafont. Megtehetném azt, hogy a telefonomat nyomkodom, de az olyan hamar elvenné a lehetőséget a józan gondolkodás elől, mint annak a rendje. Bár már elhatároztam, hogy Taeminnek búcsút mondok, viszont megtörténhet, hogy pont ő az, akinek igent kellene mondanom. De másik szempontból nézve Sehun az, aki egy biztos pont az életemben. Bármennyire is utál jelen helyzetben...
Fél perc elteltével az álom azonnal elnyom, s olyan képek jelennek meg előttem, amik eddig kiestek a gondolataimból.
Vizes autópályán haladunk végig Sehun autójával, miközben a múltban történt eseményeket idézzük fel. Hol szomorúan meredünk a másikra, hol nevetünk azon, hogy néha mennyire szerencsétlenek voltunk. Tisztában vagyunk azzal, hogy nem lehetünk örökké boldogok egymás mellett, de szeretnénk minél tovább fent tartani ezt kapcsolatot, így minden negatívumot, és veszekedést próbálunk távolról elkerülni. Azonban néha napján ezek sem sikerülnek nekünk. Ha alaposan össze is kapunk valamin, nem tudunk sokáig haragudni a másikra. S legtöbbször van úgy, hogy én bocsátok meg Sehunnak. 
– Még most sem akarom elhinni, hogy holnap lesz egy éve, hogy együtt vagyunk – mered rám mosolyogva Sehun, majd lassan visszavezeti tekintetét az útra. 
– Bár szebb időjárást is kaphattunk volna... – felelem, ahogy kimeredek a sötétségbe burkolózott tájra.  
– Való igaz, de legalább a randi az jól sikerült – válaszolja, ahogy szorosan magához húz egy ölelésre, ezzel a kormányt is elengedve. 
Nem is kicsit rémülök meg, ezért az ölelését most az egyszer nem viszonozom. Tudom, hogy ez nem igazán tetszik neki, de jobban tenné, ha az útra figyelne. Miután hazaértünk, utána is ráérünk naphosszat ölelkezni majd. Sőt, órákat eltölteni a másik karjaiban...
Hirtelen az ölelést egy erős fény szakítja meg, s már csak arra eszmélek fel, hogy Sehun teljes erejéből félrerántja a kormányt, de még a velünk szembe jövő autó, így is belénk hajt, ezzel neki csapódva a szalagkorlátnak. A fejem sajog, körülöttem a tárgyak és a fények elhomályosodni készülnek, s egyedül már csak annyit érzek, hogy valami meleg folyik végig az arcomon. Még egy utolsó pillantást vetek a jobb oldalon levő illetőre, aki ezelőtt még nem volt ott. Alakja ismerős, ahogy a hangja is, mintha bocsánatért esedezne, hogy az egész baleset a véletlen műve. Lee Taemin volt az, aki a balesetünket okozta...
Szemeim kipattannak, s mint, akit puskából lőttek ki, sietek vissza a termünkhöz. Futás közben rápillantok a telefonom képernyője, ami pont annyit mutat, hogy ideje lenne elhagyni az iskola területét. Szépen átaludtam az egész napot. Bár meglehet, hogy ez azért volt így, mert az utóbbi időben rengeteg stresszeltem a dolgokon. Még pár diák lézeng a teremben, köztük Taemin is, ahogy belépek az osztályterem ajtaján. Vállamra csapom a táskámat, majd mérgesen megragadva a fiút a karjánál, egészen az iskola kapujáig vonszolom. Értetlenül mered rám, miközben én jogosan tudom azt, hogy miért is kell vele hosszasan elbeszélgetnem.
– Mi történt Mina?! Sehun még jobban berágott rád, vagy netalántán rájöttél, hogy mellettem boldogabb lennél? – vonja fel a szemöldökét, de tisztában vagyok azzal, hogy magában jót a nevet a helyzetemen.
– Egyik sem. Csak volt egy álmom a balesetünkről, ami pont, hogy kiesett az emlékeimből. De egyik percről a másikra visszajöttek, s mily' meglepő, hogy pont te voltál az, aki a balesetet okozta... – nézek rá sejtelmes mosollyal, amitől pár perc alatt meginog a bátorsága.
– Megtudom magyarázni Myungsoon... – kezdene bele a magyarázkodásba, de azonnal a szavába vágok.
– Nincs szükségem a magyarázatodra! Viszlát Taemin, részemről ennyi volt a barátságunk...