[Determined] - 02. Vakrandi

Az óráról kicsengetve a libasor végén ballagtam el egészen a tanáriig, ahol muszáj voltam megvárni a tanárt. Bármennyire is voltam biztos abban, hogy nem lesz semmi bajom abból, ha nem azt teszem, amit ő kér, helyette sokkalta inkább az egész balul sült el. Bánhatom, hogy hallgattam az eszemre, ami most az egyszer tényleg rosszat súgott. Ha tehettem volna, legszívesebben a földön keresztül süllyedtem volna le a pokol legaljára, ahol aztán tényleg megkaphattam a megfelelő büntetést. Egyedül abban tudtam reménykedni, hogy szorul beléje némi kedvesség és most az egyszer eltekint ettől az esettől. 

Minden porcikám remegett a félelemtől annyira, hogy azon a határon voltam, mint aki menten rosszul lesz. Muszáj volt fogást találnom valahol, mielőtt tényleg az lenne a vége. Lassan a falnak dőltem, és elkezdtem lefelé csúszni, térdeimet a mellkasomhoz helyezve, s államat megtámasztva rajta. Illene hosszasan elgondolkodom azon, hogy itt fejezzem be az évet, amikor is előfordulhat, hogy egy tanár fog terrorban tartani, vagy keressek egy másik gimit, ahol nem találhat meg, illetve jobb lesz a helyzetem. Viszont abba is bele kellett gondolnom, hogy ha itt hagyom a Sekang középiskolát, Yooyoungot egy ideig biztosan nem láthatom majd. Így a gimnázium váltás veszett ügy volt, nem akartam egy barátságot elcserélni némi idióta tanár szekálására. 

Bár most az egyszer mindent megtettem volna azért, hogy elhagyhassam az iskola területét. Legalább most az egyszer...

– Nem tartalak fel sokáig! Egyedül arra válaszolj, hogy miért mondasz ellent annak, amit én kérek – meredt rám a tanár mérgesen, amitől a hideg futott végig a gerincemen. 

– Nem vagyok ahhoz hozzászokva, hogy mással indítsunk egy tesi órát a futás helyett – válaszoltam halkan, miközben egy pontot néztem a falon, annak érdekében, hogy tekintetünk egyáltalán ne találkozhasson. 

– Ha nem akarsz komolyabb büntetést, szerintem szokj hozzá, hogy változni fognak a testnevelés óra szabályai mostantól – húzta gúnyos vigyorra az arcát. – Találkozunk utolsó órában Mijoo...

Utolsó mondatán igencsak meglepődtem, mivel tudtommal ez volt az első és utolsó órám vele a mai napon. Nem szenteltem neki nagyobb figyelmet, így egy hang nélkül hagytam otthagytam a tanári előtt és utamat az öltözőbe vettem. Yooyoung már türelmetlenül várt rám felöltözve, azonban a gyilkos pillantásai sem tudtak most igazán sürgetni. Tulajdonképpen fel kellett fognia az agyamnak, hogy délután még viszont láthattam a tesi tanárunk arcát. Volt egy olyan sejtésem, hogy innentől kezdve egyáltalán nem lesz nyugtom, bármennyire volt az eltervezve év elején. Sőt, a napom sem indult valami fényesen, így egyedül most már csak azt akartam, hogy hazaérhessek és az ágyamba tudhassam magamat. Bármennyire sem volt a tanulmányi átlagom a magaslatokban, s rám fért volna a tanulás, most egyáltalán nem akart rávinni a lélek. Most az egyszer képes lettem volna lemondani a Jiminnel való randit, akármennyire is szerettem. Egyedüllétre volt szükségem, hogy átgondoljam, mitévő legyek és mi lenne a megfelelő döntés. 

Magamra kaptam a kardigánomat, s a fejemmel biccentettem barátnőmnek, hogy indulhatunk vissza a terembe. Kivételesen egy hosszabb folyosón indultam el az osztálytermünk felé, mivel tudtam jól, hogy a tanári pont az osztályunk mellett volt. És nem tudtam, hogy mikor szándékozik bent lenni, így egyszerűen jobbnak találtam ezt a dolgot. Nem mintha tartottam volna tőle, csak másfelé akartam terelni a gondolataimat, amit egyedül Yooyounggal tudtam megtenni. 

– Remélem ma estére semmit nem terveztél, mert vakrandira mész – jelentette ki hirtelen Yooyoung, amitől még levegő is megállt bennem. Ő tudta a legjobban, hogy Jimint mindennél és mindenkinél jobban szerettem a világon, s egy pasi sem tudta őt beérni. Akárhogy is próbálkoztak.

– Felejtsd el, nem fogok belemenni a hülye játékaidba, hogy más barátom legyen Jimin helyett – feleltem unott hangon, ezzel adva tudtára, hogy egyáltalán nem érdekelt az egész. 

– Legalább egy esélyt adj szegény srácnak, aki idejét áldozza rád és elmegy veled meginni egy kávét – nézett rám, már szinte könyörögve Yooyoung. 

– Legyen, de holnap viszont nem fogok ráérni, a mai randit szeretném majd bepótolni akkor Jiminnel – meredtem rá szúrós szemekkel. 

Válaszomra, mint egy öt éves, aki megkapta karácsonyra a régóta kért ajándékát, elkezdett mellettem ugrálni. Ha nem lettünk volna jó barátnők, egész biztosan letagadtam volna a viselkedése miatt, amit miatt szerintem került volna. Most is megtettem volna, de ismertem annyira, hogy hajlandó lenne megharagudni rám. Lépéseimet sietősre vettem annak érdekében, hogy ne kelljen senkitől furcsa pillantásokat kapni, mivel már így is ferde szemmel néztek rám a tesi órai incidens óta. Tudtam, hogy a hírek, azok rettentő gyorsan terjedtek erre fele, de hogy ennyire, azért nem. 

Ahogy az órák végeztével felhívtam Jimint, hogy nem igazán érek rá délután, s ha tudjuk, akkor rakjuk át másnapra az egészet. Ilyenkor tudok csak magamon elképedni, hogy mégis mikor lettem ennyire könnyen kapható Yooyoung idióta játékaira, amikor nekem volt egy tisztességes párkapcsolatom, ami talán az utóbbi időben nem volt valami fényes. De ennek is meg volt a maga hátulütője, amiről se Jimin, se pedig én nem szívesen beszéltünk. 

A tükör előtt a hajamat igazgattam, amikor a telefonom megcsörrent, ezzel jelezve nekem, hogy ideje lenne elindulnom a megbeszélt helyre. Torkomban hatalmas gombóc keletkezett, mivel nem tudtam mire vagy éppen kire számítsak, és mégis milyen kisugárzással lett megáldva. Táskámba gyors beszórtam a szükséges dolgokat, s felkapva az íróasztalomról a kulcsomat, útnak indultam. Kezdett rajtam eluralkodni a pánik, már csak, amiatt is, hogy ha ez netalántán kitudódik, s a szüleim és Jimin miként fognak erre reagálni. Tisztában voltam azzal, ha mindent jól csinálok, akkor ez nem történhetett meg, csak hát én egyszerűen mindenben a rosszat láttam. És ezen nem tudtam változtatni, ez mind az én hibám volt, hogy ilyen könnyen belementem az egész vakrandiba. 

Felszállva a buszra, a város fényeit kezdtem el pásztázni, miközben mélyen elmerültem a gondolataimba. Annyi minden kavargott a fejemben, hogy nem tudtam egy dologra összpontosítani, mivel mindig valami követte azt. Nyakig álltam az értelmetlen kérdésekben, amikre sehogy sem találtam választ vagy éppen megoldást. Nem mintha számított volna bármit is a dolog. 

Feszülten léptem át a kávézó ajtaját, ahol igencsak nagy volt a nyüzsgés. Bár itt egyáltalán nem tűnt furának, ha szerda késő este beülsz valahova eliszogatni egy üveg sojut vagy valamit. Azonban én még még mindig amondó voltam, hogy elkerülöm az ilyeneket jó messziről, s csak és kizárólag hétvégén ülök be valahova. Viszont Yooyoungnak most is sikerült tökéletesen keresztül húzni a számításaimat. Mélyen, tudat alatt reménykedtem benne, hogy nem fog eljönni a vakrandira az illető, nem voltam rá kíváncsi, semennyire. 

Leültem egy olyan helyre, ami jól el volt dugva minden szempár elől, ezzel elkerülve azt, hogy ha meg is érkezne, ne vegyen észre. Unaloműzéskép a telefonomba merülve írtam Jiminnek, hátha sikerül megbékítenem valahogy és átbeszélni a feje tetejére állított dolgokat. Tudtam előre, hogy Yooyoung ezért szépen meg fog fizetni és tenni fogok az érdekében, hogy ne szervezzen nekem több vakrandit. Soha.

Annyira belemerültem a gondolataimba, fel sem tűnt, hogy valaki kikapta a kezemből a telefont. Ha nem tettem volna ígéretet a barátnőmnek, hogy most az egyszer nem fogom a jelöltnek leordítani a fejét a helyéről, most egész biztosan elküldtem volna melegebb éghajlatra. Elűzve a gondolataimból az összes létező szitokszót, egy álmosollyal az arcomon toltam ki magam alól a széket és fordultam az illetővel szembe. És ekkor esett le csak kivel is találtam készültem találkozni az este folyamán. Csak pár centi volt közöttünk, de már most véget akartam vetni az egésznek. 

– Sulin kívül hívjál csak Jungkooknak – húzódott az arcára egy önelégült vigyor.