Hatalmas kő esik le a szívemről, miután véglegesen elhagyom az iskola területét. Úgy érzem, mintha megszabadultam volna egy felesleges tehertől, mely eddig a vállaimat nyomta. Sikerült ellöknöm magamtól Lee Taemint, ami meglehetősen könnyen ment, de ettől még érzek némi bűntudatot. Ki akarta magyarázni magát, de annyi hazugságot hallottam már tőle, hogy kezdett betelni a pohár.
Aztán most, hogy eljutottam addig a pontig, hogy túltegyem magam Taeminen, ideje lenne rendezni a dolgokat Sehunnal, hogy legalább vele javulhasson a kapcsolatom. Bár erre legkésőbb csak holnap tudok időt szakítani, mivel jelenleg apránként, de lassan a nap lehanyatlik a horizont alá és nincs szívem, ahhoz, hogy most ilyenekkel zargassam. Inkább egyből hazamegyek és beszámolok a szüleimnek a kialakult helyzetről, még mielőtt a végén meghívnák Taemint egy vacsorára, úgy, hogy én nem vagyok kíváncsi rá és a mentségeire, amiből van neki egy csomó.
Ezer wattos mosollyal az arcomon lépem át a bejárati ajtónk ajtaját és dobom le a cuccaimat a földre. Utamat egyből a konyha fele veszem, ahol a szüleim pont a nővéremmel beszélgetnek rólam és az ebédlői incidensről. Pont sikerült elfelejtenem, erre csak azért is felhánytorgatják előttem a sanyarú múltat, amely talán a legkínosabb volt eddigi életemben. A mosoly lehervad az arcomról, s egyből el is megy az életkedvem.
Lassú, vehemens, gépies mozdulatokkal, kabátban ülök le közéjük, s hallgatom azt, amiről beszélgetnek. Annyira bele vannak mélyedve a trécselésbe, hogy fel sem tűnik nekik az, hogy közéjük csatlakoztam. Ha tanácsra lenne szükségem, pont akkor hagynak figyelmen kívül, viszont, amikor olyan szituációba vagyok, mit egy magam is eltudok intézni, ahhoz pedig ezerrel mondják mit és hogyan csináljak. Szeretem a családomat, de néha olyan tényekbe és témákba ütik bele az orrukat, amikbe nem kellene. Elég érett vagyok ahhoz, hogy az életemben adódó problémákat egyedül simítsam el.
– Anya, apa... Megjöttem és szeretnék veletek beszélgetni. Lehetőleg Myungok nélkül – legyezem meg előttük a kezemet, amiről azonnal visszatérnek a valóságba.
– Ne haragudj, tényleg nem hallottuk, hogy haza értél – süti le apám a szemét, amitől az én arcomra kiül egy mosoly, mert tényleg nem tehetnek erről. Alig váltanak Myungokkal pár mondatot, amióta azt a korszakát éli, hogy összefekszik mindenféle pasival. – Hallgatunk...
– Nos, az a helyzet, hogy a délután folyamán, elég szépen lapátra tettem Taemint. Már csak abból kifolyólag is, hogy pont ő okozta a Sehunnal való balesetünket – felelem határozottan.
A mondandóm alapján a szüleim igencsak meglepődhettek, mivel hol rám, hol egymásra vezetik a tekintetüket. Nos, úgy áll a helyzet, hogy pont Taemin jelleme az, akivel nagyon szimpatizáltak a szüleim, míg Sehun személyisége az, ami néha komorságot váltott ki a családban. Bár örülnének annak, hogy ha újra összejönnénk, de erre a nagyon kevés esély van, mivel a viszonyom a sráccal nagyon nincs a csúcsponton. Mondhatni elég kilátástalan mindkettőnk helyzete, annyira, hogy egy párkapcsolat egyáltalán nem férne bele egyikünk életébe se, bármennyire is szeretném.
A beszélgetésünk többi része úgy telik el, hogy ritkán nézünk a másikra. Mindhármunk tekintete komolyságról és ridegségről árulkodik. Bármennyire is próbálnának meg utálni, be kell látniuk, hogy ez volt legjobb ötlet, mert legalább fény derült az egészre. Úgy is, hogy nem vagyok abban biztos, hogy álomnak lehetne-e hinni. Ha pedig igen, akkor mégis mennyire...
Átbeszélve a dolgokat, egy egyszerű bólogatással fejezik ki, hogy megértik miért cselekedtem így. Megkönnyebbüléssel tölt el, hogy a szüleim sikerült meggyőznöm erről az egészről, s nem kellett érveket felsorolnom. Nehéz esetek néha napján, de ugyanakkor megértők is. Egy mosoly kíséretében rohanok fel az emeletre, egyenesen a fürdőbe, aminek az ajtaját azonnal magamra zárom. Belépek a zuhanykabinba, s elkezdem ereszteni magamra a meleg vizet, melytől úgy érzem magamat, mintha elmúlt napok fáradalmait, gyötrelmeit mosnám le magamról.
Alaposan elgondolkodok azon, hogy holnap mégis hogyan álljak Sehun elé és mondjak el neki mindent, tényleg csak azért, hogy rendbe legyen közöttünk mindent. Nem szeretek semmit sem kockára tenni, de egyszerűen fontos számomra a barátságunk, mindennél jobban. Ha nem jutunk egyről a kettőre, az életem egy fikarcnyit sem fog érni, mert Oh Sehun kezd a mindennapjaim részesévé válni, ami nélkül talán már élni sem tudnék...
Fáradtan rogyok le az ágyamra, s dőlök el rajta. Elkezdem kémlelni a plafont úgy, mint ma délelőtt a suliban. Nem érzem magam fáradtan, sőt, inkább pezseg a vérem és késztetést érzek arra, hogy körbeugráljam a szobát. Azonban a még mindig zavaró tényezők miatt ezt nem teszem meg, mert akkor túl korán kezdenék el örülni, mivel még nagyon messze vagyok a céltól, amit kitűztem magam elé nem is olyan régen.
Mint, akihez hozzávágtak volna egy maréknyi könyvet, úgy kelek ki az ágyból. El is tudom képzelni azt, hogy hogyan nézhet ki az arcom, a hajammal együtt. Tudtam, hogy nem kellett volna tegnap olyan sokáig fent maradnom, de egyszerűen el kellett beszélgetnem Kotori-val, s tanácsot kérnem tőle, mégis mitévő legyek. Voltak ésszerű tanácsok is, viszont olyanok is elhangzottak, amitől a falat tudtam volna levakarni a helyéről.
Magamra kapom az egyenruhámat, táskámba beszórom a fontos dolgokat és a lehető leggyorsabban száguldok le a lépcsőn, s ki az ajtón. A szokásosnál is jobban pezsgek az adrenalintól, s egyszerűen csak így tudom levezetni, hogy ne legyek annyira buzgómócsing, mint általában lenni szoktam. Elérve a suli kapuja elé, neki támaszkodok a falnak, s azt várom, hogy végre Sehun is megérkezzen, hogy még az órák kezdete előtt tudjak vele váltani pár szót. Nem fűzök nagy reményeket, ahhoz, hogy meghallgasson és megbékéljen velem, néhány ballépésért, amiért különösebben nem én voltam a felelős.
Kezdeném feladni a reményt, amikor egy ismerős alak sétál el mellettem, tudomást sem véve rólam. Kicsikét rosszul esik, de megértem miért van ez... És most tenni is fogok ellene, hogy végre megszüntessük a közöttünk levő harcot. A fiú karja után nyúlok és magam felé fordítom. Meglepődve mered rám, miközben én határozottságot próbálok sugallni feléje a tekintetemmel. Ne feledd Myungsoon; egy rossz lépés és tényleg elfelejtheted a bizalmát...
– Sehun beszélhetnénk? Csak, mert lenne miről... – töröm meg a ránk nehezülő csendet.
– Mindent tudok, nem kell felvilágosítanod. Taemin eléggé mérgesen hívott fel tegnap este, s egyből rád gondoltam, hogy egy újabb galibát okoztál. Aztán hosszasan kifejtette a közöttetek történt incidenst. Legszívesebben körbeugráltam volna a szobámat, de nem tettem meg, mert a szüleim biztosan kilettek volna akadva, hogy van esély a kapcsolatunkra. Így részemről szent a béke – válaszolja mosolyogva, amitől az én arcomra is mosoly ül ki, könnyekkel együtt.
Eleinte tényleg úgy gondoltam, hogy buktam az egészet, aztán végül nem. Tényleg egy kis távolság kellett kettőnknek, hogy rájöjjünk arra, hogy a legmegfelelőbb út egy új kapcsolatra, ha elássuk a csatabárdot. Ennél talán boldogabb nem is lehetnék...
Aztán most, hogy eljutottam addig a pontig, hogy túltegyem magam Taeminen, ideje lenne rendezni a dolgokat Sehunnal, hogy legalább vele javulhasson a kapcsolatom. Bár erre legkésőbb csak holnap tudok időt szakítani, mivel jelenleg apránként, de lassan a nap lehanyatlik a horizont alá és nincs szívem, ahhoz, hogy most ilyenekkel zargassam. Inkább egyből hazamegyek és beszámolok a szüleimnek a kialakult helyzetről, még mielőtt a végén meghívnák Taemint egy vacsorára, úgy, hogy én nem vagyok kíváncsi rá és a mentségeire, amiből van neki egy csomó.
Ezer wattos mosollyal az arcomon lépem át a bejárati ajtónk ajtaját és dobom le a cuccaimat a földre. Utamat egyből a konyha fele veszem, ahol a szüleim pont a nővéremmel beszélgetnek rólam és az ebédlői incidensről. Pont sikerült elfelejtenem, erre csak azért is felhánytorgatják előttem a sanyarú múltat, amely talán a legkínosabb volt eddigi életemben. A mosoly lehervad az arcomról, s egyből el is megy az életkedvem.
Lassú, vehemens, gépies mozdulatokkal, kabátban ülök le közéjük, s hallgatom azt, amiről beszélgetnek. Annyira bele vannak mélyedve a trécselésbe, hogy fel sem tűnik nekik az, hogy közéjük csatlakoztam. Ha tanácsra lenne szükségem, pont akkor hagynak figyelmen kívül, viszont, amikor olyan szituációba vagyok, mit egy magam is eltudok intézni, ahhoz pedig ezerrel mondják mit és hogyan csináljak. Szeretem a családomat, de néha olyan tényekbe és témákba ütik bele az orrukat, amikbe nem kellene. Elég érett vagyok ahhoz, hogy az életemben adódó problémákat egyedül simítsam el.
– Anya, apa... Megjöttem és szeretnék veletek beszélgetni. Lehetőleg Myungok nélkül – legyezem meg előttük a kezemet, amiről azonnal visszatérnek a valóságba.
– Ne haragudj, tényleg nem hallottuk, hogy haza értél – süti le apám a szemét, amitől az én arcomra kiül egy mosoly, mert tényleg nem tehetnek erről. Alig váltanak Myungokkal pár mondatot, amióta azt a korszakát éli, hogy összefekszik mindenféle pasival. – Hallgatunk...
– Nos, az a helyzet, hogy a délután folyamán, elég szépen lapátra tettem Taemint. Már csak abból kifolyólag is, hogy pont ő okozta a Sehunnal való balesetünket – felelem határozottan.
A mondandóm alapján a szüleim igencsak meglepődhettek, mivel hol rám, hol egymásra vezetik a tekintetüket. Nos, úgy áll a helyzet, hogy pont Taemin jelleme az, akivel nagyon szimpatizáltak a szüleim, míg Sehun személyisége az, ami néha komorságot váltott ki a családban. Bár örülnének annak, hogy ha újra összejönnénk, de erre a nagyon kevés esély van, mivel a viszonyom a sráccal nagyon nincs a csúcsponton. Mondhatni elég kilátástalan mindkettőnk helyzete, annyira, hogy egy párkapcsolat egyáltalán nem férne bele egyikünk életébe se, bármennyire is szeretném.
A beszélgetésünk többi része úgy telik el, hogy ritkán nézünk a másikra. Mindhármunk tekintete komolyságról és ridegségről árulkodik. Bármennyire is próbálnának meg utálni, be kell látniuk, hogy ez volt legjobb ötlet, mert legalább fény derült az egészre. Úgy is, hogy nem vagyok abban biztos, hogy álomnak lehetne-e hinni. Ha pedig igen, akkor mégis mennyire...
Átbeszélve a dolgokat, egy egyszerű bólogatással fejezik ki, hogy megértik miért cselekedtem így. Megkönnyebbüléssel tölt el, hogy a szüleim sikerült meggyőznöm erről az egészről, s nem kellett érveket felsorolnom. Nehéz esetek néha napján, de ugyanakkor megértők is. Egy mosoly kíséretében rohanok fel az emeletre, egyenesen a fürdőbe, aminek az ajtaját azonnal magamra zárom. Belépek a zuhanykabinba, s elkezdem ereszteni magamra a meleg vizet, melytől úgy érzem magamat, mintha elmúlt napok fáradalmait, gyötrelmeit mosnám le magamról.
Alaposan elgondolkodok azon, hogy holnap mégis hogyan álljak Sehun elé és mondjak el neki mindent, tényleg csak azért, hogy rendbe legyen közöttünk mindent. Nem szeretek semmit sem kockára tenni, de egyszerűen fontos számomra a barátságunk, mindennél jobban. Ha nem jutunk egyről a kettőre, az életem egy fikarcnyit sem fog érni, mert Oh Sehun kezd a mindennapjaim részesévé válni, ami nélkül talán már élni sem tudnék...
Fáradtan rogyok le az ágyamra, s dőlök el rajta. Elkezdem kémlelni a plafont úgy, mint ma délelőtt a suliban. Nem érzem magam fáradtan, sőt, inkább pezseg a vérem és késztetést érzek arra, hogy körbeugráljam a szobát. Azonban a még mindig zavaró tényezők miatt ezt nem teszem meg, mert akkor túl korán kezdenék el örülni, mivel még nagyon messze vagyok a céltól, amit kitűztem magam elé nem is olyan régen.
Mint, akihez hozzávágtak volna egy maréknyi könyvet, úgy kelek ki az ágyból. El is tudom képzelni azt, hogy hogyan nézhet ki az arcom, a hajammal együtt. Tudtam, hogy nem kellett volna tegnap olyan sokáig fent maradnom, de egyszerűen el kellett beszélgetnem Kotori-val, s tanácsot kérnem tőle, mégis mitévő legyek. Voltak ésszerű tanácsok is, viszont olyanok is elhangzottak, amitől a falat tudtam volna levakarni a helyéről.
Magamra kapom az egyenruhámat, táskámba beszórom a fontos dolgokat és a lehető leggyorsabban száguldok le a lépcsőn, s ki az ajtón. A szokásosnál is jobban pezsgek az adrenalintól, s egyszerűen csak így tudom levezetni, hogy ne legyek annyira buzgómócsing, mint általában lenni szoktam. Elérve a suli kapuja elé, neki támaszkodok a falnak, s azt várom, hogy végre Sehun is megérkezzen, hogy még az órák kezdete előtt tudjak vele váltani pár szót. Nem fűzök nagy reményeket, ahhoz, hogy meghallgasson és megbékéljen velem, néhány ballépésért, amiért különösebben nem én voltam a felelős.
Kezdeném feladni a reményt, amikor egy ismerős alak sétál el mellettem, tudomást sem véve rólam. Kicsikét rosszul esik, de megértem miért van ez... És most tenni is fogok ellene, hogy végre megszüntessük a közöttünk levő harcot. A fiú karja után nyúlok és magam felé fordítom. Meglepődve mered rám, miközben én határozottságot próbálok sugallni feléje a tekintetemmel. Ne feledd Myungsoon; egy rossz lépés és tényleg elfelejtheted a bizalmát...
– Sehun beszélhetnénk? Csak, mert lenne miről... – töröm meg a ránk nehezülő csendet.
– Mindent tudok, nem kell felvilágosítanod. Taemin eléggé mérgesen hívott fel tegnap este, s egyből rád gondoltam, hogy egy újabb galibát okoztál. Aztán hosszasan kifejtette a közöttetek történt incidenst. Legszívesebben körbeugráltam volna a szobámat, de nem tettem meg, mert a szüleim biztosan kilettek volna akadva, hogy van esély a kapcsolatunkra. Így részemről szent a béke – válaszolja mosolyogva, amitől az én arcomra is mosoly ül ki, könnyekkel együtt.
Eleinte tényleg úgy gondoltam, hogy buktam az egészet, aztán végül nem. Tényleg egy kis távolság kellett kettőnknek, hogy rájöjjünk arra, hogy a legmegfelelőbb út egy új kapcsolatra, ha elássuk a csatabárdot. Ennél talán boldogabb nem is lehetnék...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése