Most az egyszer csak szerettem volna eltűnni, elmenekülni az összes létező gondolatom, problémám elől, amitől alapjában nem tudtam megszabadulni. Leláncolva éreztem magam tőlük. Egy megkötözött, kalitkába zárt madárnak, akit arra kényszerítettek, hogy énekeljen másnak a boldogsága érdekében. Nem szerettem senkinek sem megadni azt az örömöt, hogy belelásson a mindennapjaimba, hogy ha nem otthon a szüleimmel, s nem is Yooyounggal vagyok, akkor tulajdonképpen mi is vesz körbe engemet.
A ház küszöbét átlépve, idegesen vágtam be magam mögött a bejárati ajtót, ami nem volt szokásom. Azonban most az egyszer legszívesebben azon vezettem le volna a dühömet és hordtam volna el néhány embert mindennek. Nem voltam egy agresszív ember, túlságosan is távol állt tőlem az egész dolog, mivel olyan közegben nőttem fel, ahol a kiabálás és egyebeket, képesek lettek volna szembe menni az apám által kreált szabályoknak.
A táskámat leszórtam az előtérben elhelyezett szekrényre, s még a cipőmet is hanyagul hagytam a helyén. Magányra vágytam, hogy átgondoljam érdemes lenne-e küzdeni pár emberért, akiknek a szeretetét és társaságát a legutolsó porcikámig nem érdemeltem meg. Tényleg egy szenvedés az életem, ahogy azt még régebben az egyik legutáltabb nagyim mondta meg szemtől-szembe nekem. És nem is tévedett akkorát, mint én azt akkor gondoltam.
Feltrappolva a lépcsőn a szobámba, mint egy darab rongy, úgy vetettem le magamat az ágyamra és merültem hosszas töprengésbe. Azonban nem tarthatott sokáig az engem körbeölelő békesség, mivel a fejem mellett elhelyezkedő telefonom olyan hangossággal szólalt meg, hogy majdnem kiszakadt a dobhártyám a helyéről. Igazán jól tud időzíteni azaz illető, aki most akart megzavarni a sajnálkozásomban és abban, hogy jelenleg arra próbáltam rávenni magamat, hogy beismerjem magamnak mégis milyen szánalomra méltó egy egyén vagyok.
Nyöszörögve fordultam az oldalamra, hogy megnézzem ki is az, akinek jelen pillanatban szüksége van a társaságomra. A mobilom képernyőjére nézve, igencsak elképedve meredtem, hogy Jungkook volt az a személy, ki nem tudott és nem is akart váratni magára. Egy szemforgatás kíséretében dobtam az ágyam melletti kis fehér éjjeliszekrényre a készüléket, ami remélhetőleg össze is törött. Fél percnek sem kellett eltelnie, amikor vagy ötödszörre szólalt meg, így hivatalosan is most telt be a pohár, hogy nem tudott ténylegesen leállni a zaklatásommal. Egész biztos voltam abban, hogy nem épp a legkedvesebb módon fogok vele társalogni, mi több, azt láttam megfelelőnek, ha elküldöm melegebb éghajlatra.
– Mondd, mi a francot akarsz és honnan van meg a telefonszámom? – szóltam bele a telefonba ingerültebben, mint általában máskor.
– Milyen harcias kedvedben lettél azóta, amióta csak úgy simán kirohantál a kávézóból – felelte perverzen, benne némi gúnyt is felfedezve. Igen, jobban tettem akkor, hogy nem adtam meg neki azt az esélyt, hogy jobban megismerhessük egymást, mert kitudja meddig jutottunk volna el.
– Nem vagyok most olyan hangulatban, hogy veled beszélgessek. Sőt, semmikor nem lesz hozzá kedvem, időm meg pláne nem – válaszoltam ridegen, egytől-egyig megtagadva tőle az érzelemtől csöpögő hangnemet.
– Ha azt mondom, hogy itt vagyok a házad előtt, kedves kicsi Virágszál? – mondta a vonal túlsó végéről rengeteg magabiztossággal, de még így is tisztán kitudtam venni, hogy az arcán egy önelégült vigyor húzódott végig.
– És, ha én meg azt mondom, hogy nem fogok kimenni és sírva borulni a nyakadba, hogy örülök neked? – tettem fel az én kérdésemet szarkazmus formájában, amit a morgásából illetően nem igazán tetszett neki.
Figyeljen, nem én kértem meg, hogy hívjon fel és adja a tudtomra a dolgokat, s azért hisztizzen nekem mégis mennyire hiányzom neki, amikor maximum annyi közünk van egymáshoz, amennyinek lennie kell. Legszívesebben oda vetettem volna neki, hogy ha nem tűnik el pillanatok alatt, akkor kihívom rá a rendőrséget. De el tudtam róla képzelni azt, hogy volt annyi vér volt a pucájában, hogy eszébe sem jutott volna ennyitől meghátrálni. Ha ez nem használt volna nála, akkor más ötlet nem volt már a tarsolyomban.
Lecsapva a készüléket, idegesen siettem le a lépcsőn, s kaptam magamra a dzsekimet és a cipőmet. Mint, akit puskából lőttek ki, úgy rontottam ki a házból, vállamon a kis táskámmal, benne némi pénzzel, amelyet most az egyszer az alkoholra és egyéb italokra fogok elkölteni. Tudtam jól, hogy nem ez a legjobb megoldás arra, hogy elfelejtkezzünk a minket körbeölelő problémákról, de más nem igazán jutott eszembe.
Ahogy kiértem a lakásból, egy meglepődött arcú Jungkookkal találtam szembe magamat, aki pár másodperc alatt váltott át perverz hangulatba. Mindössze egy fintorral díjaztam az egészet, ahelyett, hogy hangot adtam volna a gondolataimnak. Félrelökve a kertkapuból, majdnem hanyatt esett, de még ez sem tudott igazán lekötni. Csak egy olyan haveri társaságra volt szükségem, akiket nem ismertem, még akkor is, ha azt pont a legrosszabb volt. Csak felejteni akartam, nem elbukni a csatatéren...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése