Minden visszakerült a
régi kerékvágásba: Sehun és én boldogok voltunk, semmi sem állhatott a
kapcsolatunk útjába. Még a körülöttünk levő veszekedések sem tudtak rontani a
helyzeten, s ahelyett, hogy a minket körbevevő rózsaszín köd csillapodott
volna, egyre inkább csak halmozódott. Voltak olyan pillanataink, amikor
megérdemeltük azt a mondatot, hogy nem látjuk a fát az erdőtől, s jogosan is
kérdeztek dolgokat okvetlenül. Elvoltunk a másik társaságában, s emiatt még az
arcunkra kiült levakarhatatlan mosoly sem tudott eltűnni.
Ugyan egy hónap telt el
az egész kibékülésünk óta, sajnos még mindig büszkén kijelenthetem azt, hogy
nem emlékszem semmire, amire velem történt a balesetünk előtt. Azonban a mai
napig tudom Sehunról, hogy képes várni azokra a pillanatokra, amikor is
magamtól mondok el egy teljes emléket, amire emlékszem is. Én lennék a
legboldogabb ember, ha az úgy is lenne, de egyszerűen nem tudok azzal számolni,
hogy mégis mekkora mértéket fog ölteni az egész téma, s mellette mégis mekkora
időt fog igénybe venni. Az egyszer biztos volt, hogy idő kellett nekem, még
hozzá rengeteg.
Csendesen ballagok végig
az iskola folyosóján egyedül, néma csendben. Sehol sem lézeng egyetlen diák sem,
mindenki otthon van, és a másnapra készül, a vizsgák érdekében. Tanulás helyett
nekem viszont itt kell lennem, s figyelnem az előkészületeket a téli bálra,
amivel minket bíztak meg, mint az iskola DÖK elnökeit. Szeretem ezt a munkát,
de nem akkor, amikor a legnagyobb felhajtás közepette, a szabadnapunkat kell
erre feláldozni.
Most az egyszer, ha nem a
nyamvadt vizsgákra kellene koncentrálnom vagy magával a bál szervezésével
foglalkoznom, szívesen elfeküdnék a kanapénkon, miközben a fejem Sehun ölében
pihen, s a hajamat piszkálja. Nem vagyok az a típusú ember, aki ilyenekről álmodozik,
vagy éppen fantáziál, de most az egyszer ezt a kényeztetést sem pénzért, sem
semmi másért ki nem hagynám. Órákig el tudnék feküdni, nem csinálni semmit,
mindössze annyit, hogy magzatpózba kuporodva pihenek. Jó is lenne, ha most az
egyszer minden úgy történne, ahogy én azt gondolom.
Miközben a létrán
egyensúlyozok, és a díszeket szeretném a helyükre rakni, szépen elkalandoznak a
gondolataim, s megállás nélkül csak Sehun körül járnak. Ha a telefonom éppenséggel
nem valahol a szervizben lenne megtalálható, egész biztosan szólnék Sehunnak,
hogy tolja ide a hátsóját és rakja fel helyettem a szerpentineket.
– Mina, ha azokkal
végeztél, jó lenne, ha ellenőriznéd a világításokat, és miután azzal megvoltál,
jöhetne a hangosítás – szól rám az egyik az évfolyamtársam, aki azóta, amióta
megérkezett, parancsoláson kívül mást nem igazán csinált.
– Az oké, hogy ezt
elvállaltam, de te mit fogsz csinálni? Mert azt látom, hogy a dirigálásban
remekül helyt állsz – morgom, ahogy a létráról lenézek rá és alacsony
termetére.
– Természetesen én
felelek azért, hogy minden időben a helyére kerüljön, s mire eljutnánk majd a
téli bálig, semmi gond ne legyen – kezd bele a magyarázkodásba, miközben
kihúzza magát, mint akinek akkora nagy jelentősége lenne ebben a suliban.
– Szerintem senki nem
bízott meg ezzel téged, de ha te így gondolod, akkor részemről rendben van –
vonok vállat, majd minden figyelmemet újra a díszítésre fordítom.
Egyszerűen nem szeretem
az olyan embereket, akik nem tudnak mást csinálni az észosztáson kívül.
Látszik, hogy a szüleitől nem kap elég figyelmet, s ezt ezekkel próbálja
bepótolni, mintha az olyan sok változást hozna az életébe. Egy kelletlen sóhaj
hagyja el a számat, ahogy végig nézek a díszleten, és magamban nyugtázom, hogy
végre eljutottam a befejezéséig.
A percek gyorsan követik
egymást és mire felébredhetnénk a gondolkodásból, egyedül az tűnik fel, hogy a
suli kapuja előtt állok és Sehunt várom, hogy elvigyen valahova. Lassan egy
hete ígérgeti, hogy valami programot szervez, ahol nincs senki más, csakis mi.
Több minden megfordult a fejemben, de inkább úgy határoztam, hogy nem agyalok
rajta, és nem firtatom, ha már meglepetésnek szánja az egészet. Ennyit azért
megérdemel…
– Csak úgy sugárzik rólad
a boldogság – hallok meg a közelemben egy ismerősen csengő hangot, amitől
azonnal egy mosoly kúszik az arcomra.
– Végül is a délután
további részét veled tölthetem és természetes, hogy ettől boldog leszek –
vigyorgok rá, mint az öt éves óvodás, aki valamit jól csinál és dicséretet kap
érte.
– Meglepődnék azon, ha
komor hangulatod lenne, amikor te csak mosolyogni tudsz egész nap – neveti el
magát, majd szorosan megölel és egy apró puszit nyom a fejem tetejére.
– Ha így folytatod, egész
biztos el fog menni a kedvem mindentől – húzom el a számat, ahogy rávezetem
tekintetemet és alaposan végig mérem. – Nagyon kicsípted magadat, ami
egyáltalán nem jellemző rád – ingatom meg a fejemet, majd egy halvány mosoly
jelenik meg az arcomon.
– Szerintem ne is
jártassuk tovább feleslegesen a szánkat, hanem induljunk is – veszi sietősre a
lépéseit, amikor én még az sem tudom merre is kellene mennünk.
Jobbnak látom, ha inkább
csendben követem őt és nem kérdezek semmit, mivel a végén még elrontanám a
meglepetést. Azonban már az oldalamat is fúrja a kíváncsiság, így nem tétovázva
tovább, én is gyorsabbra veszem lépteimet és Sehunba belekarolva kezdem el
ráncigálni a hely felé, amiről fogalmam sincs, hogy merre van.
– Ugye tudod, hogy már
elhaladtál mellette? – mutat egy nagy kivilágított étteremre, amire csodálkozva
meredek, mivel nem mindennap járok ilyen előkelő helyre. – Azért hoztalak ide,
hogy megünnepeljük, amiért újra együtt vagyunk – mosolyog rám kedvesen, s ha
nem egy forgalmas utca kellős közepén lennénk, egész biztosan a nyakába ugranék
és megölelném.
Nem tudom, mennyi ember
tenné meg ezt a barátnőjéért, de az biztos, hogy Sehun nagyon különbözik a
többi fiútól. Még azután is küzdött értem, miután az emlékeim vele kapcsolatban
eltűntek, és hiába volt az a veszekedés, nem akart még úgy sem elveszíteni.
Széles mosollyal az
arcomon követem őt az étterembe, ahol a legtöbb ember a felső tízezerből
származik. Kicsikét görcsbe rándul a gyomrom, ahogy végig nézek az embereken,
mivel egy ponton valahol mégiscsak kívülállónak érzem magamat. Most, hogy
ennyire elment a kedvem, legszívesebben otthon lennék és egy nagy adag
jégkrémmel nézném a kedvenc sorozatomat, ahogy a takaró mögé bújok. Azonban a
menekülés gondolatát kizárom az agyamból, helyette erőt veszek magamon és
elindulok egy asztal felé, ami eléggé el van rejtve a többihez képest.
Leülök az egyik székre és
azonnal az étlapot kezdem el böngészni, ahol ezer meg egy finom étel sorakozik.
Ha nem lennének ennyire drágák és én sem lennék a kelleténél jobban is leégve,
egész biztosan a fél készletet felvásárolnám és zárásig csak azokat enném.
Az idő elég gyorsan
eltelik, és csak azt vesszük észre, hogy a jó kedvünknek nem lehet határt
szabni. Mire észbe is kaphatnánk rendesen, a telefon szólal meg hangosan,
amivel a körülöttünk levő emberek tekintetét magamra vonzom. A kijelzőre
vezetem rémült tekintetemet, s meglepődve tapasztalom, hogy a nővérem, Myungok
az. Csak nem Taeminnel kapcsolatban szeretne valamit mondani?
Táskám mélyére
süllyesztem a telefonomat és a minket bámuló emberekre meredek. Remek, eddig is
tartottam tőlük, de most a szokásosnál még jobban is félek. Segítség kérően
nézek Sehunra, bár a tekintetemmel sokkalta inkább azt próbálom a tudtára adni,
hogy menjünk innen, kezdem kellemetlenül érezni magamat. Szerencsémre azonnal
veszi az adást, így kifizetve az ételt, összekulcsolja az ujjainkat és el is
hagyjuk az éttermet.
Azonnal egy
megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat, s vele egy időben kezd el fájni is a
fejem. Látásom elhomályosul, de még így is próbálok arra figyelni, hogy mégis
merre lépek és hogyan. Utoljára akkor éreztem ilyet, amikor visszatért az
emlékeim egy része Sehunról. Most indulna be a folyamat?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése