Hatalmas fejfájásra
ébredek, mint akkor, amikor a kórházban voltam, most annyi kivétellel, hogy a
saját ágyam biztonságát élvezhetem. Lassan szemeimet is kinyitom, egyelőre még
minden csupa homály, így engedem, hogy valamivel tisztább legyen a kép és
betudjam azonosítani, hogy még késő este van, és az éjjeliszekrényemen pihenő
kislámpa az, ami világít, vagy éppen kora reggel van, és a nap süt be az
ablakon keresztül. Miután sikeresen rájövök arra, hogy reggel van, magamra
húzom a vastag takarót és próbálok tovább pihenni. Nincs kedvem kikelni az
ágyból, a tegnapi elég volt egy életre, hogy eldöntsem magamban: Nekem nincs
szükségem arra, hogy legközelebb létrára álljak és azon akrobatikázzak.
Öt perc telhet el, s az
ébresztőm ketté hasítja azt a néma csendet, ami engem körbeölel. Nyöszörögve
temetem a fejemet a párnám alá, annak érdekében, hogy kizárjam a fülsüketítő
zajt. Azonban újabb percek elteltével sem akar alábbhagyni, így egyszerűen csak
rávágok egyet, ami valahol a földön landolt – és igazán nagy esélyt látok arra,
hogy millió darabokra törhetett.
A kómás tekintetemet a
telefonom kijelzőjére irányítom, ami pontban kilenc órát mutat, így csak most
tudatosul bennem igazán, hogy elkéstem a suliból, meglehetősen elég szépen. Pár
másodpercre még visszanyomom a fejemet a párnámba, hogy ott átkozzam le magamat
a pokol legaljára, amiért sikerült elaludnom. Ledobom magamról a takarót, s
mint akit puskából lőnek ki, úgy indulok meg a szekrényem felé, ahonnan
kiszedem az iskolai egyenruhát.
Egyenesen a fürdőbe
veszem az irányomat és most még az sem vonja el a figyelmemet, hogy apumat
majdnem feldöntöttem, kezében a frissen elkészített kávéval. Mostanra biztosan
azt gondolja, hogy matekon ülök és szorgalmasan jegyzetelek, mint a jó gyerek.
De szerintem csak most tudatosul benne igazán, hogy nagyon nem így van, ahogy ő
azt gondolja. Biztosan erős kényszert érez arra, hogy kérdőre vonjon, de mivel
látja, hogy így is sietek, nem firtatja a dolgot.
Magamra kapom a ruhát,
mellette pedig a lehető leggyorsabban végzem a szokásos reggeli dolgokat. A
fürdőből a szó szoros értelmében kirohanok, egészen vissza a szobámig, ahol a
vállamra kapom a táskámat és egy hang nélkül sprintelek ki az utcára, még a bejárati
ajtót is bevágva magam után. Még a körülöttem elhaladó emberek jelenléte is
hidegen hagy, a bocsánatkérést igencsak mellőzöm, ezzel igencsak nagy hangsúlyt
fektetve a szúrós pillantásokra. Nagyon nem tud ez foglalkoztatni, mindössze
csak az lebeg a szemem előtt, hogy még időben beérhessek matek órára. Tudat
alatt azért reménykedem abban, hogy most a tanár kivételesen jó kedvében lesz,
s nem olyan rossz, mint egy szélsőséges időjárás, egy átlagos forró nyári
délutánon.
Mire beérek a suliba, a
víz teljesen lever, pulzusom valahol az egekben van, míg a légzésem nem akar
csillapodni. Végül is, hogy még beérjek az óra utolsó pár percére, nem volt más
választásom, mint rohanni. Viszont most, hogy beértem, lépteimet lassabbra
veszem, egyáltalán nem sietve el a dolgokat, még arra sem gondolva mégis
mekkora fejmosást kaphatok majd a tanártól.
Néma csendben sétálok
végig a folyosón, úgy, hogy még a légy zümmögését is hallani lehet. Elérek az
osztályunkhoz, s összegyűjtve minden létező bátorságomat, bekopogok. Egyedül a
tanár hangját hallom, amint engedélyt ad arra, hogy beléphessek. Érzem magamon
az osztálytársaim meglepett tekintetét, mellette pedig még azt is, ahogy maga a
tanárunk is készülne arra, hogy alaposan leteremtsen, amiért ilyen későn esek
be. Azonban inkább a fejével biccent, hogy üljek le a helyemre, s én próbálom
minél kisebbre összehúzni magam.
Leülök Sehun mellé, s
mivel már nem látom értelmét annak, hogy előszedjem a könyveimet, fejemet a
falapra hajtom és Sehun arcát kezdem el nézni, ahogy arra összpontosít, amit a
tanár magyaráz. Szívesen beszélgetnék vele, de ahogy végig nézek a fiún,
elkönyvelem magamban, hogy most nem érdemes. Látom rajta, hogy nagyon
felszeretné hozni a lemaradását az anyaggal kapcsolatban, mivel a többiektől
eléggé le van maradva.
– Remélem, majd beavatsz
abba, hogy miért is késtél el, kíváncsi vagyok, mégis milyen mentséget találsz
ki – néz rám pár másodperc erejéig Sehun, s meglepve tapasztalom, hogy most
kifejezetten nem viccel. Tényleg nincs más választásom, mint elmondani neki
szünetben, hogy sikeresen elaludtam.
– Ha nem mondanám el, ha
harapófogóval is, de kiszednéd belőlem, mivel tudtommal te egy nagyon kíváncsi
jellem vagy – meredek rá szórakozottan, de mivel nincs kedvem belemenni egy
ennél is mélyebb szóváltásba, fejemet elfordítom a másik irányba és inkább a
folyosón elhaladó tanárokat kezdem el figyelni.
Óra végéig egy szót sem
szól hozzám és én sem. Megfagyott közöttünk a levegő, s fogalmam sincs miért.
Általában az órákat, ahányszor egymás mellé ülünk, végig beszélgetjük, úgy,
hogy azt már a tanárok csőrét is igencsak böki. Viszont ennek ellenére
megtartják magukban a hosszú litániát, ami az órákon való viselkedésről
tudnának mesélni.
Egyedül csakis azt várom,
hogy megszólaljon a csengő és végre újra kint a szabadban lehessek, s ülhessek
az egyik padon addig, ameddig oda nem fagyok. Tél közepe van, de az időjárás
ennek ellenére mégis egy kora őszi naphoz hasonlít. Mélyen elmerülök a
gondolataimban és azokat kezdem el rendezgetni csak úgy, mivel jobb dolgom tényleg
nincs. Szemeimet pár perc erejéig lehunyom, s másodpercek elteltével régi
emlékképek villannak fel, amik nagyon is ismerősek. Mindegyik jelenetben ott
van Sehun is, hol ölel, hol csak simán rám mosolyog teljes őszinteségből. Nem
bírom ki azt, hogy ettől az én arcomra is apró mosoly üljön ki.
Egyre több és több régen
elfeledett jelentek tűnnek fel, ezzel arra késztetve, hogy lassan minden
emlékem visszatér Sehunról és az akkori kapcsolatunkról. Ezzel együtt valódi
jellemem is megmutatkozik és érzem, szépen lassan, de biztosan minden
visszakerül a régi állapotba. Én sem leszek egy olyan személy, aki mindenkinek
azonnal ugrik, ha szólnak neki. Nem lesz rajtam többé hamis jellem, előbb-utóbb
el fog tűnni a hamis tükörkép, ami mögött eddig bujdokolt az igazi személyem.
Ahogy a csengő megszólal,
úgy pattannak ki a szemeim, s teszek úgy, mintha nem aludtam volna el pár
percre. Egy cseppet sem vagyok fáradt, ennek ellenére most mégis úgy láttam
jónak, hogy ha akár egy pillanatra is, de elmerülök a fantáziám által kreált
saját álomvilágomba.
Úgy határozok, hogy egy
kis ideig megtartom magamnak ezeket a jelenéseket, s csak is akkor mondom el
Sehunnak, amikor én jónak látom. Van egy olyan sejtésem, hogy ez egy hétnél
tovább nem fog tartani, mivel annyira hibátlan még nem vagyok hallgatásban.
Fejemet felemelem a padról és azt nézem csendben, ahogy Sehun a dolgait a
táskájába szórja. Akarva-akaratlanul is, de az arcomra kúszik egy önelégült
vigyort, és ahogy rám néz, csak úgy árad belőle, hogy ő már pedig most igencsak
hülyének néz. Nem baj, majd egyszer meg fogja érteni, miért is volt ez a jó
kedvem.
– Szerintem jobban
teszem, ha nem kérdezek rá arra, hogy miért is van arcodon egy bárgyú vigyor –
vonja fel a fél szemöldökét, ahogy egy kelletlen sóhaj hagyja el a száját,
mellé pedig még a fejét is megrázva.
– Azért ennyire csak nem
mosolyogok idétlenül – fújom fel az arcomat, ezzel elvéve a kedvemet a mai
naptól, s attól is, hogy vele beszélgessek. – A mai napom jobbnak látom, ha
elkerüllek messziről…
– Gondoltam, hogy ezzel
képes vagyok a lelkedbe taposni és lelombozni téged – nevet fel, amit nem tudok
mire vélni, így inkább csak rá hagyom a dolgokat. – Sokkalta inkább az
érdekelne, hogy miért is késtél! Netalántán nagy volt a forgalom a belvárosban
vagy elaludtál? – kezd el találgatni, amitől újra jó kedvem lesz.
– Nem lehetsz annyira
idióta, hogy itt tippelsz, ahelyett, hogy egyből rávágnád a választ – forgatom
meg a szemeimet nevetve, majd így folytatom: – Természetesen elaludtam. Szólt
az ébresztő, csak szerintem annyi eszem volt, hogy minden egyes jelzésnél
lenyomtam és visszaaludtam – vonom meg a vállamat, s nem gondolva vissza a
reggeli akciómra, amikor is apura borítottam a kávéját. Erősek a megérzéseim,
hogy otthon emiatt kapni fogok…
Sehuntól ezt mindössze
egy nevetéssel díjazza, ezzel fejezve azt ki, hogy már pedig én egy rakás, két
lábon járó, szerencsétlen ember vagyok, aki elalszik. Mentségemre szóljon,
eddig egyszer sem aludtam még el, nem tudom, hogy akkor ezt most akkor mégis
hogyan sikerült összehoznom. Reakciójára én sem felelek semmit, mindössze
szorosan hozzábújok, így csalva ki belőle egy ölelést.
Szívemet kellemes érzés
járja át, mivel tudatában vagyok azzal, hogy lassan itt a bál ideje és pont
azzal a személlyel fogok együtt táncolni, akivel már hosszú ideje boldog
vagyok. Tényleg nem találhattam nála jobb személyt, s hibának is számított
volna, ha olyan sokat vacillálok, s a végén mégis csak Taemin mellett döntöttem
volna. S ráadásul most olyan dolgoknak is vagyok a birtokában, aminek most
mindennél jobban örülök.
A nap többi része gyorsan
eltelik, s nem is érdeklődik afelől Sehun, hogy miért voltam a megszokottnál is
kicsattanóbb formában. Mire rendesen észbe kapok, már a parkban sétálunk kézen
fogva, s a körülöttünk elrohanó gyerekek figyeljük, mi egy halvány mosolyt csal
az arcunkra.
– Mina, azért egy valamit
elárulhatnál… – áll meg hirtelen Sehun, ezzel együtt erőset is rántva a
karomon. Értetlenül nézek fel rá, mivel fikarcnyi ötletem sincs arról, hogy
hova szándékozik kilyukadni. – Úgy értem mit álmodtál, amikor matekon
bealudtál, mert eléggé széles mosoly terült el az arcodon, amikor felém
fordultál – neveti el magát halkan Sehun, míg az én arcomról lehervad a mosoly.
– Nos, ezt máskor
szerettem volna neked elmondani, nem most… – hunyom le egy pillanatra a
szemeimet, majd egy nagy levegőt veszek és mindenféle kertelés nélkül a szemébe
a mondom a kész tényeket. – Nagyon úgy tűnik, hogy mindenre emlékszem veled
kapcsolatban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése