Azóta, amióta közöltem a
tényeket Sehunnal, hogy mindenre emlékszem vele kapcsolatban, minden visszaállt
a normális kerékvágásba. Ugyan eleinte nem akarta elhinni, de a rengeteg
kérdés, amikkel utána bombázott, sikerült meggyőznöm őt mindenről, s elhitetni
vele, hogy ez nem álom vagy éppen hazugság… Hanem maga a színtiszta igazság.
Fájt, hogy képes volt megkérdőjelezni a dolgokat, azonban tudtam róla, nem lesz
képes sokáig kételyek között maradni.
Amióta ezzel
szembesítettem, jó pár hónap eltelt. Jelenleg most úgy vagyunk, hogy március
közepe, vagyis a vizsgákon túl vagyunk, egyedül már csak az érettségi az,
amivel szembekellett néznünk mindkettőnknek. Annak ellenére, hogy nem válunk
szét, Sehun igencsak fél a következményektől. Egy egyetemre fogunk járni,
viszont amíg én turisztikát fogok tanulni, addig a barátom képzőművészetet és
grafikát. Mindketten támogatjuk a másikat, s egymást mellett állunk
jóban-rosszban, ennek ellenére külön utakon járunk tovább. Annyi különbséggel,
hogy itt a továbbtanulásról beszélünk, s nem külön országokról. Bár
mindkettőnknek olyan lehetősége is akad, hogy ezeket az irányokat máshol
tanuljuk ki. Viszont akkor engem az élet Amerikába vonzott volna, Sehunt meg
Európába. Mindkettőnk angolja magasan szárnyal, folyékonyan beszéljük, ugyan
nem anyanyelvi szinten, de ettől eltekintve nem lenne gond.
Egy nappal a ballagás
előtt, Sehunnal a kedvenc parkunkban sétálgatunk kézen fogva, s a jövőnket
tervezzük, hogy mégis mi legyen az egyetem után. Én, amíg a karrieremről
áradozok neki, ő addig a házasságról és gyereknevelésről faggat. Úgy gondolom,
hogy ezzel még ráérünk foglalkozni, előttünk még az egész élet, most megyünk
még csak egyetemre, ki kellene élveznünk a szabadságot, hiszen kiszabadulunk a
gimnáziumi élet zűrös forgatagából.
Miután én véglegesen
elhallgatok, halovány mosollyal az arcomon figyelem őt, miközben mindenről
elbeszélget egymagában. Látszik rajta, hogy nem tűnik fel neki a dolog,
miszerint én csak bólogatok. Annyira elvesztem a rengetegben, hogy azt sem
tudom, miről magyaráz. Mire észbe kapok, arra már egy padon ülünk, vagyis
jobban illene, ha azt mondanám, hogy amíg ő ül, én addig ölében vagyok, s úgy
nézem az előttünk elszórt magvakat eszegető galambokat. Jelen helyzetben most
úgy érzem magamat, mintha egy nyugdíjas házaspár lennénk, akik levakarhatatlan
mosollyal az arcukon nézik fiatalokat. Jó is lenne így élni, olyankor úgy
érzem, semmi probléma nincs a földön.
– Akkor továbbra is áll a
megbeszélt időpont, miszerint együtt megyünk minden reggel egyetemre? – kérdezi
Sehun mosolyogva, ahogy egy apró puszit nyom az arcomra.
– Ismerned kellene már
annyira, hogyha valamit komolyan gondoltam, akkor nem tágítok mellőle – nevetek
fel halkan, majd kimászok az öléből, s helyet foglalok mellette a padon.
– Nyugi, tisztán
emlékszem, hogy ezt mondtad. De persze ettől függetlenül kíváncsi voltam, hogy
nem felejtetted el – mondja, majd magához húz egy ölelésre.
– Attól függetlenül, hogy
amnéziám volt, s egy kis időre elfelejtettem pár dolgot, nem jelenti azt, hogy
lehetnek maradandó jelei – válaszolom, s kihámozom magamat a karjai közül.
Elnézve Sehun
arckifejezését, nem igazán tetszik neki a cselekedetem, de nem tehetek arról,
hogyha egyszer meglátok egy vattacukor standot, akkor onnantól kezdve nincs
megállás. A vattacukor volt az egyetlen olyan édesség – vagy nem is tudom,
minek nevezzem –, amit mindennap képes lennék elfogyasztani. Nem vagyok egy
édesszájú ember, de ez nagyon is hozzám nőtt, amióta az osztállyal egyszer egy
vidámparkban voltunk osztálykiránduláson. Talán az egyetlen olyan kirándulás,
amit Sehunnal túlságosan is élveztünk, s szívesen emlékszünk vissza rá mind a
ketten. Felelevenítésként a ballagás után igazán elmehetnénk oda, mivel
mostanában elég jól ment nekik a bevétel, csak némi felújításra és egy olyan
cirkusz kellett oda, ami nem áll tovább egyik napról a másikra.
Másnap délután már a
fodrászszékben ültem, s arra vártam, hogy a hosszú hajamat vállig levágják.
Amikor tegnap megmondtam Sehunnak, hogy egy kisebb változáson megyek majd át,
nem is kicsit sápadt le. Ha valamivel lehetett ijesztgetni Sehunt azok a
változások voltak. Amióta ismertük egymást, mindig is utálta a változás szót,
rossz dolgokra emlékeztette, amit azóta még nekem sem árult el. Nincs közöm
hozzá, így persze, hogy nem firtatom a dolgokat.
Talán három órája, hogy
utoljára beszéltem Sehunnal, de most is rajta kattog az agyam és azon, hogy mit
is fog reagálni az új kinézetemre. Év végére, az érettségire csak megcsapott a
változás szele, ami felettébb könnyebben lendít át a szürke hétköznapjaimon.
Eleinte féltem ettől, viszont jobban belegondolva, mostanra már értékelem, s
becsülöm ezt a dolgot. Sikerült megtanulnom pozitívan nézni a világot, ezzel
száműzve a negatív gondolatokat az elmém egy olyan szegletébe, ahonnan úgy
látszik, nem szeretne visszatérni.
A ballagás már javában
tart, viszont Sehunról semmi hír nincs. Minden lehetséges dolog megfordul a
fejemben, s ahelyett, hogy még egy kicsit türelemmel várnék, egyből rosszra
gondolok. A rengeteg diák közt, kétségbeesetten kezdem el keresni, hátha mégis
megtalálom, de eddig nagyon úgy tűnik, hogy eredménytelen az egész keresés. Egy
halk, kelletlen sóhaj hagyja el a számat, azonban rá pár másodpercre egy csokor
vörös rózsa kerül az arcomba, s ekkor esik le, hogy ez csakis Sehun műve lehet.
Próbálom elrejteni az arcomra fagyott, idétlen mosolyt, és eljátszani azt, hogy
a kelleténél túlságosan is mérges vagyok a fiúmra, amikor ilyen szépen rám
hozta a frászt.
Persze, mint általában
mindig, a vigyort most sem lehet levakarni az arcomról. Ha nem lennénk ennyi
ember között, biztos vagyok abban, hogy a nyakába ugranék, s addig mondanék
neki köszönetet mindenért, ami az elmúlt években egymáshoz láncolt minket. Mindazért
hálát adni neki, hogy boldoggá tett, tesz és még fog is jó pár éven keresztül,
mivel tudom: Semmi nem állhat közénk. Mi
is és a körülöttünk levő emberek, velünk együtt, az általunk okozott
problémáktól rengeteg szenvedtek, mindenki megérdemli, hogy egy nyugodt
környezetbe lehessenek, ahol nem üti fel perceként újabb baj a fejét. Ahogy
ismerek mindenkit, abból már mindenkinek elege lenne, s persze nekem is.
Az osztálytársainktól
való könnyes búcsú után, beülünk a szüleim kocsijába, s elutazunk a hétvégén
vidékre, a régen látott nagyszüleimhez, hogy ott ünnepelhessük a ballagásunkat.
És, ahogy ismerem magunkat, biztosan meglógunk majd Sehunnal, hogy
átbeszélhessük még egyszer az elmúlt éveket, s végre hivatalosan is
kimondhassuk: Minden jó, ha a vége jó.
Hiába nem volt a mi szerelmünk egy Disney mese…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése