Lassan egy hónap telt el
azóta, hogy Jiminnel szüneteltettük a kapcsolatunkat. Meglehetősen hiányzott,
mert még keresni sem keresett telefonon. Említette, hogy nem lesz ideje
semmire, de amennyire ismertem az apámat, csak megengedett volna neki annyit
akár fél perc erejéig is, hogy felhívhasson, s közölje velem a dolgokat. Ennek
ellenére még bíztam benne, hogy azt a maradék szabadidejét pihenéssel tölti, s
nem valamelyik bárban issza magát részegre, vagy éppen lányt szed fel magának.
Jungkookot messziről
elkerültem. Ha a helyzet azt követelte meg, hogy tartsam távol tőle magamat,
akkor úgy is cselekedtem. Ezek alól persze a testnevelés órák nagyban kivételek
voltak, hiszen ahányszor vele volt óránk, a szemeit végig rajtam tartotta, néha
még a perverz vigyorát is elővéve. Ilyenkor rendszeresen a gyomrom kezdett el
liftezni, sőt, ha tehettem, legszívesebben megfojtottam volna. Nagyon is
tisztában voltam azzal, hogy mégis merre és hova akart kilyukadni, de nem kértem
belőle. Azt szerettem volna, ha ő is megmarad ott, ahol kell, ezzel tényleg
békén hagyva.
A napok gyorsan teltek.
Mire észbe kaphattam volna, már február vége felé jártunk, s ez idő alatt
semmit sem hallottam Jimin felől, de Jungkookról annál többet. Lassan már ott
tartottam, hogy ha nem hagyja abba az eszement játékait, én magam fogok
gondoskodni arról, hogy ki legyen csapva. Bármilyen eszközhöz tudtam nyúlni, de
a végleges segítséget tényleg csak akkor szerettem volna bevetni, ha a dolgok
rosszabbra fordulnának.
Mint általában, a nagyszünetet most is
Yooyounggal töltöttem el az ebédlődben. Miközben barátnőm vígan mesélt a
legújabb párkapcsolatáról, én csak magam elé meredtem és az ebédemet szurkáltam
fel a villámra. Tudtam volna enni, de a gyomrom annyira görcsben volt, mintha
szikla lett volna a helyén. Egyáltalán nem figyeltem oda a velem szemben ülő
lányra, csakis a gondolataimba temetkeztem és próbáltam reális dolgokkal
megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Egyik napról a másikra, mintha
kicseréltek volna. Egyre többször figyelem az embereket, hátha valamelyik
pillanatban elhalad előtte Jungkook, szinte majdnem megőrültem érte. Néha
teljesen elképedtem azon, amikor Yooyoung minden kertelés nélkül a szemembe mondta,
hogy már pedig én, belé habarodtam. Kedvem lett volna felpofozni magamat,
amiért hagytam csak úgy kicsúszni a kezeim közül az irányítást. Ez nem én
voltam…
– És Mijoo, hogy
alakulnak közted és Jungkook között a szerelem? – kérdezte legjobb barátnőm széles
mosollyal az arcán, ahogy állát megtámasztotta a táskáján.
Kérdése váratlanul ért,
de nagyon is jól tudtam a választ.
– Sehogy, mivel csak egy
pillanatnyi fellángolás volt az egész akkor, amikor közöltem veled a tényeket –
vontam meg a vállamat, s inkább csendben próbálkoztam meg az evéssel. Azonban a
következő kérdésén még inkább elképkedtem.
– És, ha azt mondom, hogy
Jimin és Jungkook nagyon jó barátok? – nézett rám sápadtan, mint aki szellemet
látott.
Tekintetem
akarva-akaratlanul is, de oda siklott, amerre ő is nézett. Villámként hasított
belém a felismerés, miszerint ők ketten nagyon közeli barátok lehettek, ha
ennyire el voltak a másik társaságában. Bár egy szót sem említettem egyiküknek
sem a másikról, ezek alapján egyre jobban biztos voltam abban, hogy már pedig
véletlenek nem voltak és nem is leszek, soha.
Nem akartam azt, hogy
valamelyikük észrevegyen, így kapva az alkalmat, felálltam az asztaltól, s a
tálcát – ami ugyanúgy nézett ki, mint amikor elhoztam – visszavittem a helyére.
Távol akartam maradni mindkettőjüktől, ha már az egyiküket napi
rendszerességgel láttam, míg a barátomnak nevezhető egyén egy hónapja hallatni
sem akart magáról.
Barátnőm megszeppent
arccal nézte végig az akciómat, de látva azt, hogy mennyire ideges lettem, nem
kérdezett semmit, egyszerűen tette azt, amit én. Most az egyszer kivételesen
elakartam innen tűnni, mindent hátra hagyni, s nem foglalkozni senkivel és
semmivel, ha már mindketten ellenem kezdtek el szövetkezni. Bár nem láttam arra
esélyt, hogy megemlítettek volna egymásnak engemet, név szerint megnevezve.
Tudat alatt azért mégis csak imádkoztam azért, hogy ne kerüljek szóba. Nem
mintha eddig bármikor is szerettem volna, ha már nagyon más választásom nem
volt, mivel a suliban is számítottam valakinek. És meglehetősen ebből is
kezdett sok lenni, még akkor is, ha nem szenteltem neki semmilyen figyelmet.
Mindent összevetve,
jelenleg még azt is jobb elfoglaltságnak találtam, hogy a női mosdó egyik
fülkéjében ültem, magamra zárva az ajtót. Egy hangot sem lehetett hallani
felőlem, egyedül a szapora levegő vételemet. Ha a csendben ezt nem lehetett
volna hallani, Yooyoung kezdhette azt gondolni, hogy tettem magammal valamit.
Szinte éreztem azt, hogy egyetlen barátnőm erős kényszert érzett arra, hogy rám
törje az ajtót és értelmet verjem a fejembe, miszerint ez nem mehetett így.
Szembe kellett néznem a keserű valósággal, hogy a jelenlegi barátom és az a
személy, aki iránt beismerhetetlen érzéseket táplálok, nagyon is jó barátok
voltak. És ez ellen még én sem tehettem semmit…
– Meddig akarsz még ott
bent maradni? Ha nem megyünk ki innen nagyon gyorsan, mellette pedig le is
késsük az utolsó órát… Van egy olyan érzésem, hogy anyud szeretne velünk
személyesen elbeszélgetni a dolgokkal kapcsolatban – hívta fel a figyelmemet
barátnőm, hogy ideje volt abba hagyni az önsajnálatomat.
– Van benne valami, de
jelen pillanatban még anyám sem tud érdekelni! Csak azt szeretném, ha Jimin
elhúzná innen a csíkot, Jungkookkal együtt. – Kiabáltam ki neki, mit szerintem
még a mellékhelység előtt elhaladó emberek is hallhattak.
– Na, jó, én nem maradok
itt tovább! Ha keresnél, a teremben megtalálsz, vagy dobj egy üzenetet és
megvárlak az iskola előtt. Már ha addig ki is mozdulsz innen – felelte Yooyoung
unott hangon, s nagyon jól tudtam, hogy már pedig ő ezt nagyon is komolyan
gondolta.
Állításomban csak az
erősített meg, hogy hallottam, ahogy az ajtó hangos csattanással ér célt a
zárban. Most az egyszer kivételesen, tényleg betartotta a szavát és úgy is
cselekedett. Magamra hagyott, egyedül a
kósza gondolataimmal és problémáimmal, amik nem szándékoztak lecsillapodni a
fenébe is. Egyedül nem találtam kiutat abból a mélységes szakadékból, amibe
beleestem egyik pillanatról a másikra.
Azóta a nap óta, amikor
láttam Jimint Jungkookkal beszélgetni, elkezdett érdekelni, hogy honnan is
ismerik egymást. Ugyan nem voltam annyira jó nyomozó az ilyen ügyekben, mint
maga Park Jimin, de legbelül reménykedtem abban, hogy azért valami mégis ragadt
rám az idő alatt, amikor vele együtt gondolkodtam egy megoldhatatlannak tűnő
rejtélyt vagy éppen eltűnést. Néhány napi elhatározás után, végleges döntésre
jutottam az egész dologgal kapcsolatban. Még pedig arra, hogy rákérdezek
Jungkooknál, még akkor is, ha nagyon is felszínes leszek pár perc után.
Már kopogni akartam a
tanári ajtaján, amikor éppen kinyílt előttem, s pont Jungkook lépett ki rajta.
Nem akartam már most a beszélgetés elején beégni, így a kezemet, egyből a hátam
mögé rejtettem és ott kezdtem el tördelni. Nem kis idegesség lett úrrá rajtam,
de muszáj volt összeszednem magamat és a gondolataimat, ha mindennel tisztában
akartam lenni.
– Miben segíthetek Mijoo?
– kérdezte egy kedves mosoly kíséretében, ami igencsak fura volt tőle.
Általában kerülte az
ilyen hangnemet, ahányszor szembekerültünk. Nem tudtam hova tenni az ilyen
viselkedését. Talán Jimin beszélt a fejével, még annak ellenére is, hogy nem is
tudom miről beszélgettek?
– Igazából hozzád jöttem
egy fontos kérdés miatt, ami nem igazán várhatott a nap végéig… – hagytam el a
megkövetelendő formalitást, ha már annyira kérte még jó múlt korában.
– Az attól függ, hogy
nekem mennyire fontos. De ezt szerintem ne itt beszéljük meg, menjünk a
testnevelő tanárok részére kijelölt szobába és ott mindent elmondasz – nézett
rám komolyan, majd a csuklómért szeretett volna nyúlni, de megemberelte magát,
a diákok megvető pillantásaik elkerülése érdekében.
Csendben haladtam
mögötte, mintha ott sem lettem volna tulajdonképpen. Egyrészről én se szerettem
volna a középpontban lenni, azt pedig még inkább nem, hogy a diákok napokig
arról beszéljenek, hogy van valami köztem és Jungkook között. Bár tény, hogy
egy ideje hivatalosan is be ismertem azt, hogy a kelleténél többet érzek
iránta, mint kellene, de ezt még nagyon nem akartam elkiabálni, sem a tudtára
adni. Volt nekem is elég gondom, meg szerintem neki is.
Gondolkodásomból a
kulcszörgése zökkentett ki. Tekintetemet felvezettem a már így is idegesnek
tűnő Jungkookra, s ha nem avatkoztam volna közbe, biztosan a zárba törte volna
a kulcsot. Csak biccentett egyet felém, s rám hagyta a dolgokat. Ugyan egyszer
sem nyitottam ki a tanárinak az ajtaját, de annyira képben voltam a kulcsot
illetően, hogy egyből megtaláltam a megfelelőt, ami nyitotta az ajtót.
Visszaadtam neki a
kulcscsomót és hagytam, hogy előre menjen, de mire háromig elszámolhattam
volna, maga után rántott minden szó nélkül. Értetlenül álltam előtte, s arra
vártam, hogy megtörje a közöttünk levő feszült csendet. A kezdetekben bennem
dúló bátorság, másodpercek alatt vált köddé, mintha az nem is létezett volna.
– Na, mondd gyorsan, mert
nekem lassan kezdődik a megbeszélésem a többi tanárral – nézett az órájára,
ezzel is csak jobban sürgetve.
– Én csak annyit
szeretnék tudni, hogy mégis honnan ismered Jimint – böktem ki azonnal, s ahogy
elnéztem az arcát, a vártnál jobban meglepte, mint amire én számítottam. – De
csakis azért, mert pár nappal ezelőtt láttalak vele, ahogy az ebédlőben
sétáltatok végig – tettem hozzá halkan, anélkül, hogy ő abból bármit is hallott
volna.
– Legyen annyi elég
neked, hogy gyerekkori barátok vagyunk. S azt is tudom, hogy te meg ő, együtt
voltatok – hadarta el nagyon gyorsan, de a lényeget még így is megértettem.
– Javítanék! Még mindig
együtt vagyunk – mondtam. Bár a fintorából megítélve, egyáltalán nem tetszett
neki ez a kijelentésem.
– Te csak szeretnéd azt
hinni – nevetett fel gúnyosan, de inkább csendben maradt és tovább beszélt. –
Átpasszolt nekem, mert már kezdett elege lenni belőled. Így most kezdve, te és
én együtt vagyunk. Mondhatni, több van közöttünk, mint szimpla tanár-diák
ismertség – húzódott végig az arcán egy ördögi vigyor.
Mégis mikor hajított el
magától olyan messzire Jimin, hogy az nekem fel sem tűnt? S erről véletlenül
nem szeretett volna tájékoztatni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése