Döbbent arccal álltam
Jungkook előtt. Egyszerűen nem tudtam hova rakni az előbbi kijelentését,
miszerint Jimin szakított velem, s egy szó nélkül adta meg ennek az embernek
azt az esélyt, hogy megkaparintson magának. Tény, hogy már biztos voltam abban,
hogy szerelmes vagyok Jungkookba, de nem akartam elhamarkodottan dönteni.
Egyelőre még közölni szerettem volna a szüleimmel a jelenlegi felállást,
miszerint viszonyt fogok folytatni egy tanárommal. Ha ezt valaki évekkel
ezelőtt megjósolta volna nekem, egész biztosan a képébe mondtam volna, hogy annyira
mélyre nem süllyednék le. Soha a büdös életben.
Ha esélyem nyílt volna,
itt és most helyben elkezdetem volna sírni, de nem adtam meg Jungkooknak azt a
lehetőséget, hogy szenvedni lásson. Kezeim ökölbe szorultak, s már ott
tartottam, hogy egyet rávágok az asztalra, hogy ilyen értelmetlen dolgokkal ne
dobálózzon, mivel nem tudhatta milyen következményei lennének. Sőt, ezzel is
csak saját maga alatt vágná a fát.
– Véletlenül beletapostam
volna a sérülékeny lelkedbe? – döntötte oldalra a fejét, egyre jobban várva a
reakciómra és a válaszomra.
– Annyira álszent egy
ember vagy, hogy olyat még senki nem látott – morogtam az orrom alatt, próbálva
féken tartani magamat, hogy ne a csinos kis arca bánja a dolgokat.
Utáltam az erőszakot, de
amikor már túlságosan is az idegeimen táncoltak, képes voltam átmenni egy
komplett őrült ember szerepébe, s olyankor az emberek inkább távol maradtak
tőlem. Ugyan Jungkook nem látta még ezt az oldalamat, de nagyon közel járt
ahhoz, hogy ő is megismerhesse. Talán a végén még el is tudtam volna érni azt,
hogy ténylegesen távol maradjon tőlem. Persze az érzéseim most is felül
kerekedtek a dühömön és egyre jobban szerettem volna a kész tények elé
állítani, hogy mi is volt a helyzet. Azonban ehhez még nem volt elegendő
bátorságom, s inkább elszerettem volna előle menekülni, egy olyan helyre, ahol
senki nem keresne. Jobbik esetben egy lakatlan szigetre.
Nem vártam meg a
válaszát. Egy szó nélkül magára hagytam a testnevelői tanárok számára szánt
szobában, mielőtt a veszekedésnek nevezhető beszélgetésünk, át nem csapott
volna egy nagyobba. Dühösen száguldottam végig a folyosón, ahol több
évfolyamtársamnak is neki mentem. Most az egyszer kerültem a bocsánatkérést.
Tudtam jól, hogy megérdemelték volna, de jelen pillanatban annyi mindenre
összpontosítottam, hogy még megmondani sem tudtam merre is tartok.
A nap még el sem
kezdődött, de én már az ágyamért sóvárogtam, hogy magamra dobhassam a nagy
takarót, s az alatt sírhassam ki magamat. Utáltam az életemet, utáltam saját
magamat, amiért hagytam, hogy még jobban kapcsolatba kerüljek azzal a
gyökérrel, mellette pedig még hagyjam is beleavatkozni az olyan dolgokba, amik
nem rá vonatkoztak. Csak felakartam szabadulni a rengeteg megterhelés alól, ami
az elmúlt hónapokban szakadt a nyakamba, köszönhetően a számomra még mindig új
testnevelő tanárnak, nevén nevezve Jeon Jungkooknak. És most már azt is kezdem
bánni, hogy egytől-egyig mindenbe beavattam Yooyoungot, mert ha ezt a kis
incidenst elmondom, egész biztosan tovább unszolna, hogy tegyek még egy próbát,
hátha. Szerinte remek ember volt. Én viszont csakis azt láttam benne, hogy egy
dolog vezérelte: Ott keresztbe tudjon nekem tenni, ahol csak tud.
Hiába reménykedtem abban,
hogy ha Jungkook részese lesz az iskolának, akkor az én napjaim is másképp
fognak befejeződni, mint akkor, amikor az elődje tanított minket. Nem, helyette
minden rosszabb lett, s az életemnek is meghatározója vált. Lassan tényleg úgy
érzem magamat, mintha minden egyes létező porcikám tőle függene, s még inkább
maga mellé láncolna. Köszönöm, ebből nem kértem többet, én is szabad ember
vagyok, akinek nem kellett a segítsége. Inkább vagyok önfejű, mintsem egy
vesztes, akinek a szerencséje lecsökkenne a nulla alá.
A legutolsó óráról is
kicsöngetve, olyan gyorsan sprinteltem le a lépcsőkön, hogy szinte porzott
utánam a járólap. Minél előbb kiakartam
szabadulni ebből az átkozott, levegőmentes környezetből, ki az utcára, ahol
általában jobban éreztem magamat, mint bárhol máshol.
Egyre jobban dolgozott
bennem az adrenalin és lettem idegesebbek, ahogy a percek követték egymást. Nem
akartam rontani a már így is a határainkat feszegető helyzeten rontani, de úgy
gondoltam a legjobbnak, ha ezt közlöm Jiminnel, mielőtt Jungkooktól tudná meg
előbb. Utamat a rendőrség felé vettem, ahol reménykedtem abban, hogy Jimin nem
akart majd jelenetet rendezni a megjelenésem miatt. Mindennél jobban utálta
azt, ha a munkahelyén kerestem fel dologgal kapcsolatban, amiről úgy gondoltam,
hogy rá is tartozik. Rengetegszer megfordult már a fejemben annak a gondolata,
hogy kínosnak érzete azokat a pillanatokat, amikor én is ott voltam, közvetlen
mellette. Azonban most az egyszer eltekinthetett az ilyen helyzetektől, ez
nagyon nem várhatott. Válaszokat akartam, lehetőleg minél előbb…
Feltépve a rendőrség
kapuját, egyre jobban siettem abba az irodába, ahol Jimin szokta a papír és
egyéb munkáit végezni. Bíztam benne, hogy itt találom és nem valahol máshol,
amiről én soha az életben nem tudtam. Meglepődve néztem be a nyitott ajtón,
ahol éppen a barátom a székében hátradőlve beszélgetett a legjobb barátnőmmel,
aki az asztalon ülve helyezkedett el úgy, mint aki behálózni készülte Jimint.
Még szerencse, hogy Yooyoungnak ez meg sem fordult a fejében, már csak a
mostani kapcsolata miatt, illetve vagy ezerszer elmondta nekem, hogy Jimin nem
tartozik az esetei közé a komolysága miatt. Örültem neki, hogy ezt még máig
komolyan gondolta. Meg persze Jiminben is megbíztam annyira, hogy ezt teszi
meg, bár szabad utat kapott, azok után miután elvileg szakított velem. Viszont
mindig is láttam Jiminen, hogy az őszinte kapcsolatot kereste és nem dobná el
magától egykönnyen a partnerét.
– Kicsikét furának
találom azt Yooyoung, hogy pont itt talállak, ráadásul Jiminnél – feleltem,
ahogy halványan elmosolyodtam, még annak ellenére is, amikor a legtöbb lányból
ilyenkor elő szokott bújni a zöldszemű szörnyeteg.
– Mielőtt rosszra
gondolnál, nem az, amit te sejtesz – nézett rám kicsikét megrémülve legjobb
barátnőm, ahogy leugrott az asztalról.
– Meg sem fordult a
fejemben, de nagy gond lenne, ha azt kérném tőled, hogy hagyj magunkra egy
kicsikét Jiminnel? – kérdeztem, miközben Jiminre néztem, aki teljesen magába
mélyedve gondolkodott egyes dolgokon. Tényleg nem tetszett neki, ha itt voltam.
De akkor legalább mondott volna okot, hogy miért és akkor már előtte is
hanyagoltam volna.
Yooyoung csak bólintott,
majd elköszönve Jimintől, egy hang nélkül távozott, maga után becsukva az ajtót
is. A kínos csend újra ránk telepedett, szinte már vágni lehetett volna a
közöttünk kialakult feszült légkört. Szerintem most azt várta, hogy én
szólaljak meg és kezdjek el magyarázni neki, hogy miért szándékoztam idejönni.
Ha még fejbe is vágtak volna valamivel, akkor sem tudtam volna belekezdeni,
mert ez egyáltalán nem olyan téma volt, ami kerekperec ellehetett mondani.
Higgadtságra, csendre volt szükségünk, hogy mindent alaposan, a legelejétől
kezdve, a legvégéig át tudtuk volna beszélni.
Egy sóhaj kíséretében
ültem le a kanapára és kezdtem el firtatni a cipőm orrát. Gondolnom kellett
volna arra, hogy ez nem lesz könnyű menet, de azért titkon bíztam abban, hogy
ez a találkozásunk nem lesz annyira kínos, mint ahogy én azt az elválásunkkor
gondoltam. Reménytelennek láttam, hiszen tudtam, hogy Jimin nem fog egymagától
megszólalni, főleg úgy, hogy most pihenőt vettünk ki a kapcsolatunkat illetően.
Csak nehogy kiderüljön a végén, hogy Jiminnek titokban volt egy másik barátnője
rajtam kívül. Nem szoktam az ilyen dolgoknak, akkora figyelmet szentelni, de
már csak a gondolata is megrémített. Nem akartam, hogy beigazolódjon.
Egyszerűen féltem, a kelleténél a legjobban is.
– Mondd gyorsan, amiért
jöttél, mert még rengeteg mindent el kell intéznem – felelte ridegen, ahogy az
előtte elterülő papírkupacra utalt, ezzel még jobban megerősítve bennem a
dolgokat, hogy tényleg szakított velem.
– Nem akarok hinni
Jungkooknak, de ha mégis igaz, akkor a te szádból szeretném hallani, hogy
dobtál és átengedtél annak a perverz vadállatnak, anélkül, hogy ezt velem is
közölted volna – tettem karba a kezeimet, ahogy hátradőltem és a megszeppent
fiúra vezettem a tekintetemet.
– Erről te mégis honnan
tudsz? – rándultak meg egy pillanatra az arcizmai, de ennek ellenére tovább is
próbált higgadt maradni, nem reagálni túl a dolgokat.
– Ó, tehát mégis igaz
lenne? – döntöttem oldalra a fejemet, ahogy tovább firtattam a tekintetét. –
Amúgy nagyon röviden annyi, hogy amikor te és Jungkook az ebédlőben jóízűen
elbeszélgetetteket, akkor én is ott voltam. Láttalak benneteket. Úgyhogy
elhatároztam magamat, hogy a végére járok mindennek és kiderítem, mégis honnan
ismeritek egymást. Miután ezt közölte velem, hozzá tette, hogy elengedtél,
nincs szükséged rám és nemes egyszerűséggel mondtad neki, ha úgy van kedve,
megszerezhet magának, te nem szólsz bele – feleltem teljes nyugodtsággal,
mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna.
– Álljunk csak egy
pillanatra Mijoo! Az tényleg igaz, hogy ismerem Jungkookot, de egy szóval sem
említettem azt, hogy átengedlek neki. Szeretlek és semmi pénzért nem válnék meg
tőled, még akkor sem, ha azt az apád kérné tőlem – magyarázta határozottan, ami
picikét már megnyugtatott, de ennek ellenére mégis kételkedtem abban, hogy mi
igaz és mi nem.
Csak csendben hallgattam
tovább, ahogy beszél, még véletlenül sem méltatva válaszra. Most nekem volt
szükségem időmre, nem csak a kapcsolatunkkal kapcsolatban, hanem, hogy mégis
elhiszem-e neki a dolgokat és az általa felállított érveket. Soha nem kellett
nekem semmivel sem kapcsolatban egy kis szünetet kérnem, de a jelenlegi
helyzetemen teljesen kilátástalan volt.
– Fogalmam sincs Jimin,
hogy mikor süllyedtem le ennyire mélyre, vagy mégis mi ösztökélt erre, de úgy
döntöttem, hogy szakítok veled, ez lesz a legjobb mindkettőnk számára – néztem
rá és meg sem várva a válaszát, távoztam is az irodából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése