Amióta haza jöttünk
Jejuról, nagyon a gyerek nevelés vagy pont a gyerek nem került szóba. Éltük
békében az életünket a közös albérletben. Tökéletesen elvoltunk mindketten,
Jungkook tovább tanított a suliban, én meg az egyetemre járkáltam be
szorgalmasan, mellette részmunkaidős állásban dolgozva. És hogy mi is volt a
helyzet Jiminnel? Az igazság az, hogy lassan egy éve nem találkoztam vele, még
mindig rendőrnek dolgozik. Csak időközben már nem Busanban, hanem itt Szöulban.
Ha mi jöttünk, akkor ő is, vagyis őt inkább áthelyezték, mintsem jött magától.
Teljesen elhidegültünk egymástól.
Viszont a mai nap végül
mégiscsak különleges volt, mivel a szüleinek a szülinapja volt és a családunk
remek kapcsolatot ápoltak, ezért kötelező volt megjelennem rajta. Jungkook tudta
jól hova megyek, ezért még véletlenül sem faggatott, bízott bennem. És nekem
nem állt szándékomban rossz fát tenni a tűzre és ezzel tönkretenni a
kapcsolatunkat. Amilyen jó barát volt Jimin és Jungkook, most annyira nem
beszéltek egymással, tulajdonképpen idegenek voltak a másik számára. Amióta
Jungkook és én együtt voltunk, talán kétszer váltottak szót, az is a
költözésnél történt. Meg kellett hagyni, az nem épp volt a legszebb
viszontlátás két régi legjobb barátnak.
A tükör előtt bámészkodva
gondoltam azon, hogy melyik ruhába menjek, amely tudatta másokkal, hogy
gyerekünk lesz Jungkookkal vagy éppen az, ami eltakarta. Még odáig sem jutottam
el, hogy anyuéknak elmondjam, szóval jobbnak láttam azt, ha abban a bő ruhában
megyek. Nem épp lett volna kellemes meglepetés, ha itt derülne ki minden, ahhoz
még minden korai volt… Na, meg elég, ha egyedül mi tudtuk Jungkookkal, senki
más. Már megvolt egy ideje a baba, de még mindig nem házasodtunk össze, hogy
legalább hivatalos legyen az egész dolog és ne úgy tűnjön, mintha családon
kívül született volna.
– Mijoo, nekem van egy
kis dolgom Daeguban, szóval lehet, hogy ma este nem jövök haza, az egyik
haveromnál leszek. Ha valamit nem találnál, hívj és segítek majd – nyomott egy
puszit az arcomra, majd megfogva a táskáját, rohant is a kocsijához.
Nem tudtam semmit sem
reagálni rá, mert amilyen gyorsan feltűnt a semmiből, olyan hamar távozott is.
Akkor nagyon úgy tűnt, ha vissza is jövök Busanból, egyedül leszek itthon, vagy
szólok Yooyoungnak, hogy jöjjön át és beszélgessünk. Eddig úgy is csak
telefonon beszélgettünk, találkozásról nem is esett szó, elvoltunk mindketten
foglalva. Amíg ő jogásznak tanult, én addig grafikusnak, más és más egyetemen.
Időnk sem engedte úgy, hogy megengedhessünk magunknak egy találkozót.
Még egy utolsó pillantást
vetettem magamra a tükörben, majd a vállamra kapva a kis táskámat, lerohantam a
saját kocsim elé, amit most először fogok egyedül vezetni, ráadásul két város
között. Elég ijesztőnek tűnt, de tudtam, hogy semmi baj lehet, hiszen már egy
ideje vezettem, sőt apum is segített, na meg Jungkook is. Volt bőven
tapasztalat a hátam mögött, szóval aggódni nem aggódtam. Majdnem négy óra autó
vezetés után, egy világ megváltás volt, amikor kiszállhattam a volán mögül. Még
a lábam is elzsibbadt, így amint beértem a Jimin szüleinek a házában, le
kellett ülnöm a kanapéra. Csak meglepően meredtek rám, mire én csak
legyintettem, hogy ez már teljesen megszokott volt nálam. Mert igazis volt, egy
gyereket hordani a hasadban, nem volt könnyű dolog.
– Drágám, jó régen
láttunk… Talán a ballagásodon. Mesélj, mi történt veled! – ült mellém Jimin
anyukája, aki mosolyogva nézett rám.
Nem voltunk együtt a
fiával, de mindig is úgy tekintettem rá, mint egy második anyukára, akire
mindig számíthattam. Vele beszéltem meg a problémáimat, ha anya nem tudott
velem foglalkozni, mivel az iskolai ügyek, mindig is lekötötték a figyelmét
olykor. Meg voltak olyan hétvégék, amikor itt is aludtam, mert egyedül nem volt
kedvem otthon tartózkodni egyedül. Jimin és apa a rendőrségen voltak éjszaki
szolgálatban, anya éppenséggel meg a beteg nagyinál tartózkodott. Náluk
megértőbb emberek nem léteztek.
– Történtek dolgok, de
nem olyanok, amik említésre méltóak. Csupán nyaralni voltam Jungkookkal,
felvettek a tervezett egyetemre, grafikus szakra… Na, meg anyuék erről nem
tudnak, de eljegyeztük egymást Jungkookkal, illetve lesz egy közös gyerekünk –
feleltem mosolyogva, mindvégig tartva vele a szemkontaktust.
Volt egy része, ami nem
volt teljesen igaz, és azaz eljegyzés része. Muszáj voltam ezt mondani, hogy ne
higgyenek el össze-vissza mindent, mi mondjuk nagyon nem is volt igaz. Mert
azért lássuk be, egy gyermekvállalás mégis úgy tűnik a leghihetőbbnek, ha vagy eljegyzéskor,
vagy éppen házasság után történik. Látva Mrs. Park arcát, nem kicsit döbbent
meg a dolgokon, és ez még a jobbik verzió volt, ha mondhattam ezt. Az én
szüleim sokkal durvábbak szoktak lenni, képesek arra is, hogy ügyet csináljanak
belőle, hogy még fiatal vagyok ehhez és a társai, de úgy ahogy volt, nem érdekelt.
– Tényleg Mijoo? De
hiszen ez remek hír, hiába vagy még fiatal, szerintem pont abban a korban vagy,
amikor már szóba jöhetnek ezek a dolgok – ragyogott fel a szeme, miközben
választ adott a mondani valómra.
– Tudja, azért elég
hirtelen jött az egész dolog, anyáék még mindig nem tudják, pedig ideje lenne
elmondani a dolgokat – sóhajtottam fel, majd szimplán a plafon repedéseit
bámultam.
Nem is kicsit tartottam
attól, hogy erre mit fog reagálni Jimin anyukája, mivel úgy tudta, hogy én
mindent elmondok a szüleimnek. Így is van, de egyedül ez volt az, amit féltem
velük megosztani, főleg apummal, aki mindenre ugrott, ha az éppen nem tetszett
neki. És tudtam, hogy ez is hasonló körökben mozgott nála és még arra is képes
lett volna, hogy Jungkookra mérges legyen, mert ezt tette. Viszont ha azt
nézzük, nagyon beleszólása a dolgokba nem lehetett, hiszen mégis csak önálló
életet kezdtem el élni, amióta egyetemista lettem. Szülők ide vagy oda, ez a
döntés most rám maradt, hogy megtartom vagy sem.
Látta rajtam, hogy nem
igazán szeretnék erről bármit is említeni, ezért minden kérdezés nélkül, más
témák felé kezdte el terelni a beszélgetést, ami számomra egy kisebb megnyugvás
volt. Na, meg időközben az én szüleim is feltűntek, így nem épp lett volna
szerencsés, ha mindent fél füllel hallanak meg. Tudtam, hogy elkellett mondanom
nekik szemtől-szembe, de azért nem ilyen körülmények között. Még ennyivel is
képes lehettem elrontani azt a napot, ami tulajdonképpen nem is a mi
családunkról szólt, hanem valaki máséról.
Éppen az ebédnél ültünk,
velem szemben Jiminnel, aki meglehetősen feltűnően méregetett. Még az evéstől
is elment a kedvem, nem szerettem, ha valaki árgus szemekkel bámult, miközben
jobb dolga is van. Bár tudtam, hogy valamit nagyon forgatott az agyában, én
mégsem akartam tudni, hogy mi lehet az. Annyira ellenszenves volt az egész
viselkedése egy év után, hogy nem nagyon tudott érdekelni, egyre jobban kezdtem
utálni, mint szeretni. Hiszen, ami volt közöttünk… Annak már réges-rég vége
volt.
– Mijoo, tényleg állapotos
vagy? – bökte ki hirtelen Jimin a kérdést, min eléggé meglepődtem és még nyelni
is elfelejtettem.
– Ezt mégis honnan
veszed? Egyetemre járok, csak nem fogok gyerekkel a hasamban utazgatni
mindennap… Az nem tenne jót neki – vágtam rá egyből egy hihető sztorit, de
Jimin csak a fejét rázta.
– Hallottam, amit
anyummal beszéltél, szóval nem lenne jó, ha hazudnál. Kellemetlen dolog, hogy a
szüleidnek így kellett megtudnia – ingatta meg ismételten a fejét.
Hirtelen köpni-nyelni nem
tudtam, és mivel hang sem jött ki a torkomon, a szüleim meg meglepődve néztek
rám, csak bólogattak, hogy minden igaz, amit Jimin mondott. Nem bírtam tovább
itt maradni, frusztráltan álltam fel az asztaltól, majd meghajolva kaptam
vállamra a kis táskámat és rohantam ki a kocsihoz. Illetlenség az egész, de nem
akartam tovább ott maradni, csak haza akartam érni, ahol egyedül lehettem. És
hát még hátra volt a befejező rész, ami vagy megcáfolja, hogy ez az én életem
és élnem kell, vagy ellenkezőleg… Hogy nekem meghatározva kellett élnem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése