Lehajtott fejjel meredtem
magam elé, s hiába próbáltam fékezni magamat, a kezemet ökölbe szorítottam,
arra várva, hogy végre képre törölhessem Jungkookot. Nagyon úgy tűnt, hogy
mindennel szeretett külön foglalkozni, kivéve a saját dolgával. Ahelyett, hogy a
saját lakásában vagy a suliban végezte volna a papírmunkát, helyette nálunk
ült, egy önelégült vigyorral az arcán.
Ahhoz képest, hogy a
szüleimnek szokása volt azt mondani, hogy bízzak a tanárokban, mert csak jót
akarnak nekünk és nem akadályozni, akkor a kialakult helyzet mégis mi volt?
Jungkook azzal egyáltalán nem tett semmi jót, hogy tönkre vágta a Jiminnel való
kapcsolatomat, ráadásul még a szüleimet is ellenem hangolta. Ha ezzel azt
akarta elérni, hogy ellenem hangolja a családomat, nos… sikerült neki.
Nem igen akartam
belefolyni ebbe a témába, mivel így is kezdtem elég kellemetlenül érezni
magamat, azzal, hogy ott vagyok Jimin közelében. Na meg amúgy is volt jobb
dolgom annál, minthogy egy feszült légkörben tartózkodjak, így csak egy
vállvonással ott hagytam őket a nappaliba és tovább indultam a kitűzött cél
felé: a konyhába. Persze azt tudtam, hogy még így is át fog hallatszódni a
beszélgetésük és még egyszer keresztül kell majd menjek a helységben, de meg
tudom azt tenni, hogy nem veszek róluk tudomást. Amióta Jungkook bekerült a
suliba, mint testnevelés oktató, könnyű volt figyelmen kívül hagyni a kéréseit,
hogy csináljuk azt, amit kért. És talán senki nem panaszkodott még annyit rám,
mint ő maga, mert semmit nem végeztem el azok közül, amiket mondott.
– Gondolom megfutamodni
könnyebb, mint a szüleidnek beszélni a dolgokról Mijoo drágám. Kár, hogy azt
sem akarod elmondani, hogy velem, sokkal boldogabb vagy, tudod emlékszem,
amikor mindent bevallottál nekem – kiabált még valamit utánam Jungkook, amire
nem lehetett azt mondani, hogy könnyű annyiban hagyni.
Ezt még nálam kiverte a
biztosítékot.
– Szerintem most fejezd
be, hogy folyamatosan hazudsz. Csodálom, hogy még nem nőtt meg az orrod, mint
Pinocchiónak a Disney mesében – torpantam meg, majd sarkon fordulva, mérgesen
néztem Jungkookra.
Lehetett azt mondani,
hogy a mostani beszólásom az gyerekes volt, de tényleg annyit hazudott, mint
maga Pinocchio, csak Jungkook a rosszabbik fajta volt a javából. És mint egy
előre jól leforgatott forgatókönyv, a megérzéseim most sem csaltak, s ahelyett,
hogy valamivel reagált volna a megszólalásomra, csupán hangos nevetésben tört
ki. A nappali kínos csendjét Jungkook nevetése töltötte be, ezzel mindenki
tekintetét magára vonva. Kezdett egyre idegesítőbb lenni, így mint általában
máskor is, most is meggondolatlanul cselekedtem. Idegességemben megindultam
afelé a fotel felé, ahol az általam még jobban gyűlölt személy jókedve nem
akart alább hagyni. Dúlt bennem a harag, amit semmivel sem lecsillapítani,
bármivel is próbálkoztak volna a szüleim.
Megragadva a tanárom
kezét, ahogy erőmből kitelt, úgy rántottam fel álló helyzetbe és indultam meg
vele a szobám irányába. Tudtam, hogy most ismételten nagy hibát követek el
azzal, hogy magát az oroszlánt becsalom egy olyan helyre, ahonnan még én sem
tudok majd menekülni. Kettesével szedtük a lépcsőfokokat, s elérve a szobám
ajtajáig belöktem rajta meglepődött Jungkookot. És hogy még véletlenül se
zavarjanak meg minket, kulcsra zártam az ajtót, ezzel is csak magam alatt vágva
a fát. Fogalmam sem volt arról, hogy eddig mégis hogyan mehettem el, de
érdekelt, meglehetősen nagyon.
Levágódva az ágyra,
mérges tekintettel és felvont szemöldökkel meredtem rá, hogy adjon
magyarázatot. Persze reménykedhettem abban, hogy majd a kérésemre elkezd
mindenről beszámolni, hogy miért én lettem a célpontja. Nem azt mondom, hogy
nem törtem elég borsot az orrá alá, amiért megérdemlem azt, hogy kapjak
valamit. De ezt másképp is el lehetett volna intézni, s nem úgy, hogy
tönkreteszi a meglehetősen békésnek vélt családi életemet, mellé pedig még a
kapcsolatomba is bele pofátlankodni. Annyi lány életébe beleillett Jungkook
jelleme, akkor mégis miért az enyémet törte darabjaira?
– Csak válaszolj őszintén
Jungkook, mi nem tetszett abban, hogy Jiminnel voltam boldog? – néztem rá
kérdőn, a válaszára a várva.
Szemébe nézve, láttam,
hogy az arcvonásai megenyhültek és megbánások sorozata futott végig az arcán.
Nem tudtam mennyire lehetett hinni neki és hülye színjátékainak, de most
tényleg bántotta, amit ebben a két hónapban tett mind ellenem, s mind saját
maga ellen. Az arcára volt írva minden, köztük az is, hogy nagyon sajnálja a
dolgokat és arra vár, hogy azt mondjam: Ami
köztünk történt, az meg van bocsátva. Bármennyire is szerettem volna nem
megtörténtnek nyilvánítani, sajnos egy a millióból, hogy ez nem fog
megtörténni.
– Ne haragudj rám Mijoo,
nem tudom, hogy mi ütött belém. Jiminnel nagyon régóta barátok vagyunk, s nem
is egy alkalommal fogadtam vele, hogy mire befejezem az egyetemet, addigra lesz
barátnőm, de nem akart összejönni. Aztán neki ott voltál te, zavart, hogy a
legjobb haveromnak előbb lett szerelmi élete, mint nekem. Úgyhogy a haragtól
egy kisebb felindulás következtében döntöttem úgy, hogy akkor elveszlek tőle… –
kezdett bele a hosszas mesélésbe, amire csak kikerekedett szemekkel reagáltam.
Tehát akkor én ennek az
egész színjáték egy olyan kelléke voltam, amit mindenki a saját kedve szerint
ráncigálhatott, mint egy darab, feleslegesnek vélt rongybabát. Hát meg kell
hagyni, Jungkook elég szépen kitervelte ezt az egészet, hogy senkinek nem tűnt
fel, mi is folyik a háttérben, még Jiminnek se. Tudta jól, hogy a suliban ezer
meg egy lány van odáig érte, akkor ennek ellenére mégis miért értem küzdött
feleslegesen?
– De szerintem nem csak
ennyi van a háttérben, azok közül, amit most itt elmondtál… Sokkal többről van
szó – fordítottam el a fejemet, majd egy kisebb sóhaj keretében, a tekintetemet
a külvilágnak szenteltem. Nem akartam Jungkookra nézni.
– Azon voltam, hogy
bosszút álljak, de egyre jobban közelebb kerültem hozzád és mire észbe
kaphattam volna, már ott voltam, hogy teljesen beléd estem. Próbáltam ott
keresztbe tenni neked, ahol csak lehetett, annak érdekében, hogy észrevegyél –
kezdett el újra őszintén beszélni, ami lassan átment érzelmes beszélgetésbe.
– Én nem tudok erre, mit
mondani Jungkook… – húztam el a számat, mivel azért mégsem szerettem volna
nagyon megbántani. – Nekem ezt még meg kell emésztenem, úgyhogy kérlek, menj
el. Egy kis nem fogsz látni a suliban és azt is tedd meg, hogy nem jössz a
házunk közelébe. Így is rengeteg kellemetlenséget okoztál – néztem rá, hogy
azért mégis tudja, komolyan gondoltam, amit mondtam.
Erre már nem felelt
semmit, csupán egy bólintással jelezte, hogy megértette. Mielőtt még kilépett
volna a szobám ajtaján, mélyen meghajolt előttem, majd sarkon fordulva
távozott. Hideg, üres tekintettel meredtem arra a helyre, ahol az előbb még
Jungkook állt. Lassan teltek a percek és csak akkor kezdtem rájönni, hogy
mennyire elhagyatottnak éreztem magamat, mint egy lélek nélküli báb, akit most
már senki se szeret. Tudtam azt, hogy ezzel sértettem meg a legjobban, nem állt
szándékomban, hiszen még magamnak is félve vallom be… De azt hiszem, szeretem
Jungkookot.
És akkor most
tulajdonképpen kit kellene választanom? Mivel Jimin is ott, akit szeretek, és
most jött Jungkook is. Hogy tudott ennyire a befolyása alá vonni?
Egy hét telt az egész ügy
óta. Nem mozdultam ki a lakásból, sőt a biztonságot nyújtó szobámból is alig
tettem ki a lábamat. Senkire nem voltam kíváncsi, a szüleimre, Jiminre, még a
barátnőmre se, aki azóta vagy ezerszer keresett. Mondhatni a mindig barátkozó
Mijooból, aki kereste más emberek társaságát, átment antiszociális emberbe, ki
a négy fal között, sötét szobában tengette a mindennapjait. Fogalmam sem volt
arról, hogyan tudott ennyi teher a vállamra nehezedni, ami egészen eddig
vezetett. Lassan már ott tartottam, hogy ideje lenne egy pszichológust
felkeresnem, de akkor még a maga a szakember is azt mondta volna: Mozduljak ki,
kezdjek el újra olyan lenni, mint előtte. Depressziósnak éreztem magamat, pedig
szentül megvoltam győződve, hogy velem ilyen nem fordulhat elő. Hát, elég
nagyot tévedtem.
Hétfő délután lehetett,
amikor is a takaró alá rejtőzve bámultam a telefonom kijelzőjét, amin egy éppen
aktuális sorozat ment. Ennél jobb elfoglaltságot nem találtam, hogy ne találkozzak
vagy beszéljek az ismerőseimmel. Lassan már ezekhez sem volt kedvem, így a
fülest kiszedve a fülemből egyből a névjegyzékekbe léptem bele. Itt volt az
ideje, hogy valakivel felvegyem a kapcsolatot, csak nem éppen rá gondoltam
elsőnek. Még friss volt az élmény, hogy olyan gyorsan lelépett és még keresni
sem keresett. Egyszerűen fájt az egész, mardosott belülről a bűntudatot. Hogyan
tehetném jóvá, hogy megbocsásson és olyan legyen köztünk minden, mint előtte?
Ha nem csörgött volna ki
a telefonja, már kezdhettem azt hinni, hogy meg is halt. Pedig nem, csupán a
suliban dolgozott és végezte a dolgát egy tanárhoz méltóan. Amíg vártam, hogy
felvegye, máson sem gondolkodtam, mint azon, hogy mit is mondjak neki… Soha nem
kerültem még ilyen helyzetbe, főleg nem egy tanárral a középpontban.
– Mijoo, te vagy az? Azt
hittem nem is akarsz többet látni vagy beszélni velem… – szólalt bele a
telefonba, minden köszönésformát félre dobva. Igen ez volt ő, Jeon Jungkook.
– Ne haragudj, hogy
ilyenkor zavarlak, gondolom, a suliban rendezed a papírokat – köszörültem a
torkomat, hogy ne lehessen hallani rajta, mégis mennyire örülök neki.
– Ami azt illeti, pont
hogy pakolok. Itt hagyom a sulit, s más munkahely után nézek. Tartozom neked
annyival, hogy úgy járhass ide, ahogy azelőtt, mielőtt ide jöttem volna –
felelte csalódottan, majd bizonyításképp meg is zörgette a dobozt, amibe
biztosan pakolt.
Nem akartam elhinni, hogy
tényleg ott hagy mindent és mindenkit. Tehát ez Jungkook igazi oldala? Ha
valami másnak nem tetszik és azt a tudtára adják, akkor képes elfogadni, hogy
vesztett? Most még jobban rosszul éreztem magamat, mint előtte, mivel egy ember
pont miattam adta fel az álmát, amikor más nem vagyok, mint gazdag család
gyermeke, akinek a neve jelent valamit ott. Ez az egész nem fogható ahhoz, amit
egy tanár ér a suliban. Nem engedhettem meg ezt neki, egyszerűen nem!
– Kérlek, maradj…
Igazából nekem sokat jelent, hogy ott vagy, nem szeretnélek elveszíteni –
markoltam bele a takaróba, ezzel tartva vissza a könnyeimet. Nem akartam előtte
sírni. – Szeretlek Jungkook! Holnap megyek már, szeretnélek ott látni, újra
kezdeni veled mindent. Ha mégis elmennél, akkor ezt veszem egy nemnek, hogy nem
akarsz már semmit… – mondtam, majd mielőtt még választ kaphattam volna,
megszakítottam a beszélgetésünket.
Most, hogy nem látott és
nem is hallott senki, fejemet neki döntve a falnak kezdték el az arcomat a
könnyek felszántani. Túl sok minden történt velem, senkit nem akartam
elveszíteni, aki körbevett engem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése